Vérem rohan, lüktetve szét az égen,
új hullámzással bíbor a világ,
lenni! - ragyogva szemed szerelmében,
nem fontos semmi, csak szomjazni rád.

Szeretlek,
mert szemed kékjét szívemig ölelted,
mert feloldoztál, s elképzeltem
a lelkem és a lelked...

Kedves vagy így, Anyám, hogy most fölém
borul hajadból mind a hófehér,
és úgy dajkálsz szemed sötét ölén,
hogy megszeret az ég és fölcserél;
s így szinte jó, ha széthullok én,
mint fény a felkavart patak vizén.

Az arcodat már álmomban se látom;
a messzeség homálya elfedett,
de érezlek, ha szél borong a fákon,
s az éjtől visszakérem lelkedet.