Attól nekem nem lesz sem jobb, sem rosszabb, hogy tudok minden eseményről a világban, ha tenni úgysem tudok érte vagy ellene.

Szokták mondani, hogy felgyorsult a világ, de igazából nem a világ, hanem mi, emberek, pontosabban a pénz gyorsította fel – mi pedig hagyjuk magunkat az orrunknál fogva vezetni szép pórázokon, miközben észre sem vesszük, hogy a fogyasztói társadalom csapdáiban vergődünk, különféle csilivili státusszimbólumok rabjaként.

Semmi más nem marad meg számunkra az élményeinken kívül, a tárgyak másodlagosak.

A szerelem életfogytig tart, ebben minden benne van. De csak ha azzal vagy együtt, aki a másik feled. Hiszen akkor folyton inspiráljátok egymást, folyton találsz a másikban valami újat, izgalmasat. Mert az igazán nagy kaland az, amikor egy emberrel éled végig az életed.

Ahhoz, hogy az ember valamit jól meglásson, belásson, feltérképezzen, felismerje az összefüggéseit, ahhoz el kell távolodnia attól. Erre szükség van ahhoz, hogy megértsük önmagunkat.

Éppen a színpadon a legőszintébb az ember, mert esszenciálisan hozza ki magából azokat az érzéseket, amelyek egyébként is benne vannak. A színpadon nem színlelsz, hanem minden meg is történik veled az alatt a két és fél, három óra alatt, ameddig az előadás tart. Ha csak úgy teszel, mintha megtörténne, akkor régen rossz...

Az élet mindig a hétköznapokon múlik. Szépek az ünnepek, jó várni őket, jó a vakáció, a szabadidő, de az élet a hétköznapok szépen csinálásából áll. És ez a legnehezebb.

A külső tények ott vannak, azokat nem változtathatod meg... De ahogy te viszonyulsz az életedhez, a mindennapokhoz, az már rajtad múlik.

Azt gondolom, ha az élet úgy kívánja, az árral szemben is lehet úszni.