Csak amikor a génjeink által ránk kényszerített szerepjáték véget ér, csak akkor tudjuk a szüleinket akként nézni, megérteni, elfogadni, becsülni, és talán szeretni, amik, és amik mindig is voltak: emberek.

- Valamikor mindannyian halottak leszünk csempézett helyiségekben.
- De magamat legalább nem kell majd néznem.

Egy totalitárius rezsim polgárai akkor tudnak meg a legtöbbet magukról, ha azokhoz fordulnak, akiknek munkája az országuk elleni kémkedés.

Te nem azt becsülöd, aki vagy, hanem azt, akit mások szeretnének látni. De hosszú távon az ember nem tagadhatja meg és nem értéktelenítheti el önmagát.

Minél komolyabban veszed a vélt szörnyetegeket, annál nagyobbra növekszenek.

Minden mennyben van pokol.

Egy gömbön lakunk. A gömbök zárt rendszerek, nincs esély a menekvésre.

Nincs ideális állapot. De meg lehet közelíteni. Sokat kell érte küzdeni.

Egy demokratikusan legitim állam polgáraként az embert ugyan kötik a törvények, de alapjában véve szabad.

A férfiak csak azért éreztetik azt a nőkkel, hogy szart sem érnek, mert ők is így érzik saját magukat.

Nincsenek elvárásaim, ami azt jelenti, hogy nyitott vagyok minden iránt.

A világűrben senki sem hallja a kiáltásodat!

Ébren vagyok. Hát persze, ébren vagy, és erősen koncentrálsz, de egy hamis álmot kergetsz. Az egész emberiség ébren álmodik, és foglya egy világnak, amely nem is létezik. Egy olyan világegyetemet álmodunk magunknak, amely tele van számokkal és statisztikai adatokkal, csak a természetet vagyunk képtelenek objektíven szemlélni. A dolgok szétszálazhatatlan szövetét, amely pillantásunk elől mindig rejtve marad, úgy próbáljuk mégis kibogozni, és azután a szálakat egymás fölé - vagy mellérendelni, hogy a csúcsokba mindig magunkat helyezzük. Szimbólumokról és apró részletekről értekezünk, amiket létezőknek kiáltunk ki, levezetéseket és hierarchiákat fabrikálunk, közben pedig eltorzítjuk az időt és a teret. A dolgokat mindig látnunk kell ahhoz, hogy megérthessük őket, de abban a pillanatban, amint láthatóvá tettük, eltüntetjük az értelmünk elől. Nézz bele a sötétségbe, Karen! Az élet ősoka sötét. A sötétség félelmetes. Egyáltalán nem! Csak kioltja látható világunk koordinátáit. Ez ennyire rossz? A természet objektív, és telve van sokszínűséggel! Csak az előítéleteink szemüvegén keresztül szegényedik el, mert mi a kellemes és a kellemetlen szerint ítélünk. Az erős fényben mindig csak magunkat ismerjük fel újra és újra.

Akárhol vagy, azonnal el akarsz onnan menekülni. Minden szorongással tölt el, és egyszerre csak észreveszed, hogy nem is rajtad múlik a dolog. Nem te vagy, aki el akar menni, hanem a helyek akarnak megszabadulni tőled. Eltaszítanak maguktól, mintha azt mondanák neked, hogy nem vagy odavaló. De senki sem magyarázza meg nekem, hogy hol a helyem.