Elindultam magam keresve
apám-anyám rég engedett.
Már kisfiúként vágytam az útra,
hívtak folyók, nagy tengerek.
Vándoroltam, s nem vettem észre
a sok csodát magam mögött.
Húsom igézte az élet méze,
s táncra hívtam az ördögöt.

Tudod, még térdre nem eshetek,
örök lázadó vérem dermedne meg.
Habár tükrébe karcolnám ajkad
vonalait, és a hajnali harmat
izzó párája égetné számra,
hogy szeretlek, de ezt senki ne lássa.

Ezerszer szeretlek, mint zuhogó záport az eresz,
cseppjeid összegyűjtve, lágy folyóvá csendesülve.

Mondd,
tudsz-e úgy sírni, hogy senki ne lássa,
és szemednek mindig mosolyogni kell.
Egy pillanatra sem fakulhat csillogása,
különben pillangó-létünk félve tűnne el.

Szeretlek, így egyszerűen,
ahogy ember szerethet embert,
mindenféle bájolgás nélkül, virágok nélkül,
csak átölel szemem, akár ég a tengert.