Senki sem szeretheti bennünk azt, amit mi magunk nem szeretünk. Senki sem árt nekünk semmivel, amivel mi magunk nem ártunk magunknak.

Minél nagyobb a szerelem, annál nagyobb a csalódás.

Szüntelenül ellentmondásos érzésekkel küzdünk, és úgy érezzük, szétszakítanak bennünket egymásnak ellentmondó vágyaink: hiszen egyszerre vágyunk a szabadságra és a közelségre. Alig adtuk át magunkat teljes valónkkal a szenvedélynek, a következő pillanatban már meg is ijedünk tőle.

A házasság nem selyempapírba csomagolt románc; a házasság valódi értelme mindig az, hogy egyensúlyt teremtsen a két ember belső konfliktusai között.

Minél inkább megnyitjuk a szívünket egy másik ember előtt, annál sebezhetőbbé válunk.

Semmi sem deríti fel gyorsabban belső rejtekhelyeinket, semmi sem leplezi le célirányosabban kisebb és nagyobb félrevezető manővereinket, mint egy bensőséges kapcsolat.

Az első pillanatban sem tűntünk álompárnak. Volt idő, amikor senki nem adott volna egy lyukas garast sem a házasságunkért. Ma már úgy gondolom, hogy éppen a köztünk lévő látszólagos különbség kényszerített bennünket arra, hogy megkeressük azt az erőt, amely a valóban jó kapcsolatokat működteti. Mostanra meggyőződésemmé vált, hogy az élet vezetett egymáshoz bennünket, és azért állított elénk végtelenül sok akadályt, mert azok áthidalása volt az életfeladatunk, és az, hogy megtanuljunk hinni.

A házasság az a kapcsolat, amely a leginkább rákényszerít bennünket annak a felismerésére, hogy egyénként sohasem lehetünk teljesek, mert mindig hiányzik belőlünk valami, mégpedig a jobbik felünk.