A legszebb vers nekem
te vagy
szeress örökké el
ne hagyj.

Na most akkor mondjátok meg
nagyokosok mi legyen
ki ne legyen miközülünk
maholnap és ki legyen
ki legeljen penne ágyon
rozmaringos mellfilét
ki pecázza kukából a
halolajos kiflijét
kinek legyen friss levegőn
tartózkodni ideje
kinek teljen karcinogén
cuccokkal a tüdeje.

A járókelők ábrázatán néma homály borong.
Szomorú s kiholt reklámszatyraikban nem
mosolyog gerezd; szőlő, szappan, szalámi
nem illatoz.
A tündér szerencse kukáról kukára jár.

Van egy ország
ahol lakom
semmi ágán
lógó
flakon
van egy város
ahol élek
ahány test épp
annyi
lélek
ahány lélek
annyi
lom is
utcára tett
fájdalom is.

Ha a dolgok hiúságból, gyávaságból, becsvágyból és még tudom is én, miféle emberi gyarlóságból összeálló szövevényes szerkezetét visszabontjuk az alapokig, akkor ott egy radikálisan mellérendelő szerkezetet kapunk: minden ember egyenlő, egy vérből valók vagyunk te meg én, szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Nem nagy ügy, de mégis: örök igazság, ezt, ha máshol nem is, a szíve mélyén mindenki pontosan tudja. És mikor egy társadalom veszélyesen eltávolodik ettől a tudástól, akkor jönnek a költők, hogy emlékeztessenek rá.

Ha a némák gyülekezetéből valaki kiáll és bármilyen formában hangot ad a fenyegetettség régóta bennünk bujkáló érzésének, akkor annak a valakinek tapsolni fogunk. Nem őt és nem az irodalmi teljesítményt fogjuk ünnepelni, hanem magát a gesztust. Ettől még az a bizonyos illető nem lesz se sztár, se jó költő.