A kép nem belőlem áll, hanem abból a párbeszédből, amit az univerzummal folytatok, meg az anyaggal, miközben létrehozom. Tehát ha elég jó az a parabola, az a vevőberendezés, akkor elég sok hullámot be tud gyűjteni a mindenségből. Ez egy prizma.

A művészet az egész világot folyamatosan fölfedezi és értelmezi, ugyanúgy mint filozófia, a vallás vagy a tudomány. Csak más a fókusztávolság.

Az ébredés mindig új élet, és nagyon rövid ez az élet.

Az ember nem egységes, sok szálon fut.

A mű soha nem az adott festőnek vagy szobrásznak a lenyomata, nem is magában az emberben jön létre, hanem az ember és az univerzum között, illetve az ember és a műve között. Mint egy prizma.

Amikor a kép működni kezd a nézőben, ugyanolyan folyamat kezdődik el, mint a festőben munka közben, ugyanolyan beláthatatlan, ugyanolyan irracionális.

Amikor úgy érzem, nem történik semmi, nem történik az élet: az a halál. Egyszerűen az életből kevesebb lesz, és akkor nyilván több lesz valami másból.