Aki magányosan él, annak tisztességesnek kell lennie önmagához, és némileg büszkének is, ha nem akar mélypontra süllyedni annak az egyetlen embernek a szemében, aki még megmaradt neki, ő maga.
Borzasztó szerencsétlenség, hogy a gondolatok egy olyan ketrecbe vannak bezárva, mint a fej, és az ember tudja, hogy amikor majd a ketrec megrozsdásodik, a gondolatok kihunynak.
Vannak, akik egész életükben segítségért kiáltanak, némán könyörögve, tágra nyitott szemekkel, szélesre nyitott ujjakkal, hogy valaki megkönyörüljön rajtuk, és megmondja nekik, kik ők voltaképpen.
Hitt benne, hogy a csoda megismétlődhet. Sőt várta is a csodát, és elvakultságában nem eszmélt rá, hogy a csodavárás taszítja a csodákat, vagy, ami még rosszabb, eltorzítja a csoda képét, elnyomorítja nem sejtett tiszta arcát.
Minden kornak megvan a maga rügyezése, virágzása, hervadása. Az ember többször virágzik és hervad életében. Az ember, elmélkedett, közelebb áll a fákhoz, amelyek újra meg újra megismétlik a virágzás és a termés időszakát, mint bármi máshoz. Ez reménységre jogosít. Mindig.