A politika olyan, mint egy malom, amelybe mindennap vinni kell az őrölnivalót. A politika éhes malom és telhetetlen. Talán ez az alaptörvénye.

Karácsony és Újév az esztendő időszigetei. Napok, órák az év partjai között szinte csak percek. S ezalatt mennyi jókívánság, a "kellemes karácsonyt és boldog új évet" kívánó szavak tengere. Advent, a jobbat várása s a remény. Ezen a hídon egyszer egy évben minden keresztény átmegy, s míg gyalogolunk, emberarcunk talán megszépül.

Kérdezem magamtól: a szülőföld táj- és emberélménye meddig marad meg bennem? A szülőföld állandó, de kiegészülő, alakuló, bővülő élmény is, beleágazik más tájakba, új vidékeket társít, viszonyítási alapul szolgál, kiterjed, megnagyobbodik. Ahányszor más tájat látok - ahányszor lehetőségem van másféle ismeretforrás birtokbavételére -, annyiszor hasonlítom a szülőföldhöz, annyiszor emelem magamhoz a szülőföldemet. S minél messzebbre megy az ember, annál magasabbra kívánja emelni gyermek- és ifjúkori önmagát. Minél többet látok a világból, életből, történelemből, annál magasabbra szeretném fölmutatni valamikori önmagamat.

Anyanyelv. Nem véletlen, hogy a világ népeinek nagy részénél a nyelv fogalmát és jelentését az anyához kötik. A születés csodájához, az emberi test melegéhez, a szeretet mélységeihez, a hűséghez, a féltéshez, a befogadáshoz, a teremtéshez. Az anyanyelv öröklött vagyonunk, sejtjeinkbe szövődő tulajdonunk, az anyanyelv egyenlő vállalt önmagunkkal.

Az elesett ember előtt két út áll: hogy elbújik és rejti esettségét az emberek elől, vagy pedig, ha reszketve is, segítő kéz után kutat.

Nem szeretjük magunkon a foltot, ha van is, eltüntetjük vagy takargatjuk, pedig de eltorzul az ember, ha folyton csak szépnek mutatja magát.

Nem biztos, hogy annak van a legnagyobb fájdalma, aki a leghangosabban jajgat.