Nem szabad reménykednünk abban, hogy meg tudjuk változtatni a világot, mert a világ jóval erősebb nálunk.

Kinn az utcán az embernek nincsenek barátai.

Azt hittem, az erőszak a kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy az erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad.

Megfigyeltem, hogy amikor ötvenszer ismételjük el valakinek, hogy megbízunk benne, az gyakran azért van, mert nem is vagyunk benne olyan biztosak.

Akit a legjobban szeretünk, akiben a legjobban megbízunk, azzal szemben engedhetjük meg magunknak, hogy kellemetlenek legyünk, mert tudjuk, hogy attól még továbbra is szeretni fog minket.

Aki folyton a bizalmadról akar megbizonyosodni, az fog elsőként elárulni.

Most már egyszer s mindenkorra megtanultam, hogy a képeket nem lehet elűzni, és még kevésbé a láthatatlan repedéseket, melyek a gyomrunk mélyén nyílnak, nem űzhetjük el a visszhangokat és az emlékeket, melyek feltámadnak, amikor leszáll az est vagy hajnalodik, nem űzhetjük el a sikolyok visszhangját, s a csendét még kevésbé.

A könyvek fejezetekre tagolódnak, hogy jól elkülönüljenek egymástól az időszakok, hogy jelezzék, az idő múlik, a helyzet változik, sőt, az egyes részeknek olykor még ígéretes címük is van, mint a festményeknek. Csakhogy az életben semmi sincs, se cím, se felirat, se jelzőtábla, semmi nem figyelmeztet rá, hogy vigyázat, veszély, gyakori földomlás vagy közelgő csalódás. Az életben egyedül vagyunk a jelmezünkkel, és nem számít, ha már egészen elrongyolódott.

Éjjel, amikor az ember nem alszik, a gondok megsokszorozódnak, megnövekednek, ahogy halad előre az idő, úgy sötétülnek el a holnapok, a legrosszabb a nyilvánvalóval válik egyenlővé, többé semmi nem tűnik lehetségesnek, legyőzhetőnek, semmi sem tűnik megnyugtatónak. Az álmatlanság a képzelődés sötét oldala. Én ismerem ezeket a komor és rejtélyes órákat. Reggel az ember zsibbadtan ébred, addigra a katasztrófa-forgatókönyvek túlzássá válnak, a nappal eltörli az emléküket, felkelünk, megmosakszunk, és azt mondjuk magunkban, menni fog. Néha azonban az éjszaka előrevetít valamit, néha az éjszaka tárja fel az egyetlen igazságot: az idő múlik, és a dolgok soha többé nem lesznek olyanok, mint voltak.

Azok, akik azt hiszik, hogy a nyelvtan csak egy halom szabály meg kötöttség, tévednek. Ha alaposabban megnézzük, a nyelvtan felfedi a történet rejtett értelmét, elrejti a rendetlenséget és az elhanyagoltságot, összekapcsolja az elemeket, közelebb hozza egymáshoz az ellentéteket, a nyelvtan egy fantasztikus eszköz arra, hogy olyanná szervezzük a világot, amilyenné szeretnénk.

Tudom, néha jobb így maradni, önmagunkba fordulva, magunkba zárkózva. Mert elég egy pillantás, hogy meginogjunk, elég, ha valaki kinyújtja a kezét, és máris érezzük, mennyire törékenyek, mennyire sebezhetőek vagyunk, és minden összeomlik, akár egy gyufából emelt piramis.

A karácsony hazugság, ami egy fényekkel teleaggatott halott fa köré gyűjti a családokat, üres beszélgetésekből szőtt, több kiló vajas krém alá temetett hazugság, olyan hazugság, amelyben senki sem hisz.