Amikor figyelmünket saját elménk felé fordítjuk, akkor egy elképzelhetetlenül fejlett technológia megértésének problémájával állunk szemben. Lehetetlen ismernünk (s végképp lehetetlen nyomon követnünk) a viselkedésünket érő irgalmatlan mennyiségű hatást, mivel egy rendkívül bonyolult gépezetben lakunk. Ezért kifejlesztettünk egy gyorsírást, tudatos gondolataink oksági hatásába vetett hitünket. Hiszünk a saját oksági hatóerőnk varázslatában.
A tudatos mentális folyamatok rendszerint követik, nem pedig vezetik azokat a cselekedeteket, amelyek gyors válaszok a környezeti ingerekre. A reaktív válaszok esetében a tudomásunk arról, hogy mit tettünk, s hogy mi késztetett bennünket rá, csupán olyan luxus, amire csak néhány ezredmásodperccel a cselekedet után teszünk szert.
Az elme olyan rendszer, amely látszatokat állít elő tulajdonosa számára. A dolgok például ezüstnek látszanak, vagy kis ablakúnak, vagy repülni látszanak, annak eredményeként, ahogyan az elme az élményeket létrehozza. Ha pedig az elme képes elérni, hogy "megtapasztaljunk" egy repülőgépet, miért ne tudná megteremteni önmaga élményét, ami ahhoz a gondolathoz vezet bennünket, hogy az elme okozza önnön cselekedeteit. Az elme megteremti ezt a folytonos illúziót; valójában nem tudja, mi okozza önnön tetteit. Bármilyen tapasztalati akarat zakatol is a gépházban, a gondolat és a tett közötti tényleges viszony talán teljesen felderíthetetlen a gép vezetője (az elme) számára.
Nem számít, mennyire erős a meggyőződésünk, hogy a gondolataink okozzak a tetteinket, akkor is igaz, hogy mind a gondolatot, mind a cselekedetet okozhatja valami más, ami kívül esik megfigyeléseink körén, s így marad nekünk a helytelen oksági következtetés levonása.
Az elmének van egy önmagát magyarázó mechanizmusa, ami előállítja azt a nagyjából folytonos érzetet, hogy ami a tudatunkban van, az cselekedeteink oka - a fenomenális akaratot - , miközben az elme sohasem ismerheti magát elég jól ahhoz, hogy képes legyen megmondani, mik cselekedeteinek az okai.
Soha nem lehetünk biztosak benne, hogy gondolataink okozzák a tetteinket, mert mindig lehetnek olyan okok, amelyekről nincs tudomásunk, hogy okai voltak mind a gondolatainknak, mind a cselekedeteinknek.
Az akarás élménye nélkül még a kívülről teljes mértékben szándékosnak látszó tettek sem minősülnek igazán akartnak. Szándékok, tervek és egyéb gondolatok átélhetők, a tett mégsem lesz akart, ha az illető ember azt mondja, hogy nem volt az. Ha valaki például azt tervezi, hogy lezuhanyozik, és azt mondja, ez a szándéka, miközben a víz alá áll, ott tölt negyed órát alaposan sikálva magát, majd azzal jön ki a víz alól, hogy csakugyan úgy látszhat, hogy zuhanyozott, de nem érzi, hogy tudatosan akarta volna - kik vagyunk mi, hogy megmondjuk, valóban akarta-e? Egy tett tudatos akarásához szükséges a cselekvés érzése.
Amikor az akaratra, mint az emberben lévő olyan erőre mutatunk rá, amely az illető tettét okozza, akkor ugyanolyan típusú magyarázattal élünk, mint amikor azt mondjuk, Isten okozott egy eseményt. Olyan fék ez, amely felülüt bármely más magyarázatot, de mégsem magyaráz meg semmit prediktív értelemben. Éppúgy, ahogy nem tudjuk előre megmondani, mit fog tenni Isten, azt sem tudjuk megjósolni, az akarat mit tesz majd.
Rendszerint úgy tűnik, hogy tudatosan akarjuk szándékos tetteinket, ám ez illúzió.
Az akarat élménye pusztán egy érzés, amely egy ember számára felbukkan. Úgy viszonyul a cselekvéshez, mint a fájdalom élménye azokhoz a testi változásokhoz, amelyek a fájdalmas inger eredményeként bekövetkeznek, vagy ahogy az érzelem élménye viszonyul a hozzá társuló testi változásokhoz.