Az angyaloknak megvan az a kivételes tulajdonságuk, hogy automatikusan olyanra változnak, amilyenről a beszélgetőtársuk mindig is álmodott.

A bűntudatról nem tudunk semmi bizonyosat, csakis annyit, hogy végtelenül legyengít. Annyira, hogy nincs erőnk ökölbe szorítani a kezünket, lehunyni a pillánkat. Nincs erőnk öklendezni, nincs erőnk kihányni a bűnt magunkból, nincs erőnk arra se, hogy szappannal mossuk testünkről a sárt. A bűnt kéne ilyenkor megtalálni, nincs is olyan mélyen, de gyengék vagyunk, s ha elérnénk, sem tudnánk megmarkolni.

A szépséget sohasem a külcsínben kell keresni, sőt nem is a mögött valahol belül, hanem sokkal inkább valahol felette a magasban.

Csak az az igazi tehetség, aki nem próbálja tehetségét állandóan fitogtatni, hanem csak csendben, az egyértelműség szelíd magabiztosságával kijelenti azt, amivel pedig perelni nem lehet és nem is szabad, mert csak az igazi tehetség engedheti meg magának azt, hogy tehetségét szentül elherdálja, szétdobálja.

Lehet a hím tagbaszakadt és rendkívüli jelenség, dönthet meg már kamaszkorában mázsás konyhahölgyeket, bánhat úgy a nőkkel, hogy azok megtiszteltetésnek veszik, ha néhanap megengedtetik számukra szerelmük kifejezése, jöhetnek lányok és asszonyok az életében, hogy alig győzi a lakást szellőztetni utánuk, legyinthet rózsaszínű postára, hallgathatja unottan a francia szubrettet a télikertben, de addig mégsem férfi, míg nem jön egy asszony, talán épp a kelmefestő keleti orrú felesége, egy párduc, aki se szó, se beszéd összekarmolja, keresztbe veti pillangós papucsait, és mérgezett hajtűt döf szívébe.

Regényt írni nem vidám dolog, inkább heroikus küzdelem, birkózás, kemény meló. Ebben a küzdelemben általában vesztésre áll az író, és abban a pillanatban kell abbahagyni, amikor először nyerésre állunk.

Ha frissen borotvált, pacsuliszagú, vasalt ingű íróval találkozol az utcán, biztos lehetsz benne: vagy a kiadóba megy előlegért, vagy nőhöz.

Én még az olyan régimódi írókban hiszek, akik a világ könnyeit isszák magukba, hogy aztán olyan könyvet írjanak, mely erősen hat az emberi lélekre.

A huszonegyedik században az írótól már csak azt várják, hogy a maximális nyereséget hozó szöveggé változtassa át az életben szerzett benyomásait. Az irodalmi alkotás a legjobban eladható szókombinációk összeállításának művészetévé vált.

Előbb egy kis erőgyűjtés, belső építkezés, alapozás, és majd azután nekiállok a piszkos melónak. Fundamentum nélkül nincsen torony.

Csakis az lehet boldog, aki beéri önmagával.

Minél jobban keressük, minél kétségbeesettebben, annál mélyebbre gurul a bokor aljába a szerelem pöttyös lasztija.

A házasság még az alkoholnál is gyorsabban pusztít. Egy becsületes zsírmáj felhizlalásához a legmasszívabb alkesznek is legalább tíz, de inkább tizenöt évre van szüksége. A házasság ehhez képest villámgyorsan felzabálja az önbecsülést, szétcincálja az idegeket, kiheréli a lelket. Van úgy, hogy egyetlen nászi esztendő is elegendő arra, hogy végleg kicsináljon.

Az irodalom a semmirekellők utolsó mentsvára.

Végül mindannyian egyedül maradunk. És ahogy a nagy filozófus mondta, mikor végül egyedül maradunk, akkor dől el, ki is maradt egyedül.