Úgy élünk mint két társbérlő
a hétköznapi létezésben
egymásnak tartozunk
de nem egymáshoz.

A bizonytalanság olyan, mint a mozgólépcső, amit sohasem helyeznek üzemen kívül.

Amikor félek, szomorú is vagyok, és a szívem egy nehezék, amikor nem félek, jókedvű vagyok, s a szívem egy buborék.

A szorgalmas ember sem mindig viszi sokra az életben, ráadásul még álmatlanságban is szenved.

A lusta ember nem sokra viszi az életben, de legalább kialussza magát.

A hiányérzet olyan, mint egy üres váza, ami lezuhant az asztalról, s darabokra tört. Már nem lehet összerakni, csak arra lehet gondolni, hogy milyen volt épen, vagy milyen lehetne, ha ép volna.

A képzeletben az a jó, hogy mindig működőképes, nem romlik el, mint például egy háztartási gép, s éjjel-nappal nyitva tart, mint a sarki bolt.

Csalódás az, amikor hirtelen elszakad az a bizonyos selyemcérna, ami összefűzi az én szívem csücskét a te szíved csücskével. Újabb selyemcérna már nem szerezhető be, mert ami elszakadt, egyszeri volt és megismételhetetlen.

A nappali álmok velünk maradnak, amíg megvalósulnak. Ha nem valósulnak meg, akkor életünk végéig kísérnek és kísértnek.

Az éjjeli álmok reggelre eltűnnek, mint az aranyalmák a Tündér Ilona és Árgyélus királyfi című mesében.

A szerelem be van zárva a szívembe, mint egy madár a kalitkába. Egyszer majd kiszabadul, és szárnyalni kezd.

Az iskola az a hely, ahol megállapítják a gyerekekről, hogy buták vagy okosak, illetve lusták vagy szorgalmasak, és hogy engedelmesek-e vagy kezelhetetlenek.

A bizalom olyan, mint egy láthatatlan selyemcérna, ami összefűzi az én szívem csücskét a te szíved csücskével.