Minden írásom úgyszólván benső megbízatás; mind sorsszerű kényszer hatására jöttek létre. Amit írtam, belülről támadott rám. Szóhoz juttattam az engem mozgató szellemet. Soha nem számítottam arra, hogy írásaim nagy visszhangra lelnek. Kortársi világom kompenzációját képviselik mind, és ki kellett mondanom, amit senki sem akar hallani. Ezért éreztem magamat, helyzetemet, kivált eleinte, olyan reménytelennek. Tudtam, hogy az emberek elutasítóan reagálnak majd, mert nehéz dolog a tudatos világ kompenzációját elfogadni. Ma kijelenthetem: valóságos csoda a sikerem, több, mint amire valaha is számítottam. De a fő dolognak mindig azt tartottam, hogy kimondtam, amit ki kellett mondanom. Úgy érzem, megtettem, ami tőlem tellett. Ez persze lehetett volna több és jobb is, de nem az én képességem szerint.

A legtöbb ember és énközöttem az a különbség, hogy nálam átlátszóak a közfalak. Ez az én egyéni sajátosságom. Másoknál sokszor olyan áthatolhatatlanok, hogy semmit sem látnak abból, ami mögöttük van, és ezért azt hiszik, nincs is ott semmi. Én valamelyest érzékelem, mi történik a háttérben. Innen származik a belső biztonságom. Aki semmit sem lát, abból hiányzik a biztonság, és következtetéseket sem tud levonni, vagy nem bízik a tulajdon következtetéseiben.

Amennyire képesek vagyunk felismerni, az emberi létnek az az egyetlen értelme, hogy világosságot gyújtson a puszta létezés sötétségében. Sőt feltételezhető, hogy amiképpen a tudattalan hat ránk, ugyanúgy hat tudatunk gyarapodása is a tudattalanra.

A tulajdonképpeni tömegember elvi alapon nem lát be semmit, és erre egyáltalán nincs is szüksége, mert az egyetlen, aki hibát követhet el, az a nagy Anonimus, akit konvencionálisan "államnak" vagy "társadalomnak" neveznek.

A nyájban nincs kétely, és a nagyobb tömeg mindig a jobbik igazság birtokosa - de a nagyobb katasztrófák is benne gyökereznek.

Mi, emberek, ugyan a tulajdon személyes életünket éljük, másfelől mégis nagymértékben vagyunk képviselői, áldozatai és előmozdítói egy olyan kollektív szellemnek, amelynek korát évszázadokban számoljuk. Igaz, képzelhetjük akár egy egész életen át, hogy a magunk feje után megyünk, és soha nem döbbenünk rá, hogy csupán a fő cselekmény statisztái voltunk a világszínház színpadán. Vannak azonban tények, amelyeket bár nem ismerünk, mégis befolyásolják életünket, és csak fokozza a hatást, ha ez nem tudatos. Minél elutasítóbb a tudat beállítottsága a tudattalannal szemben, annál veszélyesebbé válik ez utóbbi.

A személyiség az élet folyamán fejlődik ki, nehezen vagy egyáltalán nem magyarázható csírafelépítményekből, és csak amit teszünk, az mutatja majd meg, kik vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a nap, amely táplálja a föld életét, és mindenféle szépet, különöset és rosszat csalogat elő; olyanok vagyunk, mint az anyák, akik ismeretlen boldogságot és szenvedést hordoznak méhükben. Eleinte nem tudjuk, milyen építő vagy gonosz tettek, milyen sors, milyen jó vagy rossz készülődik bennünk; csak az ősz mutatja meg, mit nemzett a tavasz, és csupán este lesz világos, mit kezdett el a reggel.

Gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos embereket neurotikussá tesz, ha beérik az élet kérdéseire kapott nem kielégítő vagy helytelen válasszal. Amire vágynak: állás, házasság, reputáció, meg külső siker és pénz, de boldogtalanok és neurotikusak maradnak akkor is, ha elérték mindazt, amire vágytak. Az ilyen emberek többnyire egyfajta szellemi nyomorúságban vergődnek. Életüknek nincs elegendő tartalma, nincs értelme. Amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, megszűnik a neurózisuk is. A fejlődés gondolatának ezért kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam.

Van azonban elérhető cél is, ez pedig az egyéni személyiség fejlesztése és megérlelése. És mivel meg vagyunk róla győződve, hogy az egyén az élet hordozója, az életet szolgáltuk, ha sikerült egy fát is gyümölcsözővé tennünk az ezer terméketlenül maradt között. Aki azonban arra törekszik, hogy mindent fölneveljen, ami csak nőni akar, hamarosan rájöhet arra, hogy mindig a gyom nő a leggyorsabban, és hamarosan elborít mindent. Ezért gondolom, hogy a pszichológiának az a legnemesebb feladata jelenünkben, hogy az egyén fejlődésének célját szolgálja szakadatlan. Igyekezetünk a természet igyekezetét követi abban, hogy az egyén kibontakoztathassa élete teljességét, hiszen az élet is csak az egyénben lelheti meg értelmét, nem pedig az aranyozott ketrecben gunnyasztó madárban.

A teli kelyhet szépen üríteni ki, ugyan kinek sikerülne ez?

Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között. Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtetett az ember. Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.

Gyógyítani annyi, mint egésszé tenni.
Ami egész, az nem tökéletes, hanem teljes.

Mielőtt tökéletességre törekszünk, tudnunk kellene a hétköznapi ember életét élni anélkül, hogy engednénk megnyomorodni a bennünk rejlő lényeget. Aki e szerény keretek közt kiteljesedett, s úgy véli, elegendő energiája van még, ám kezdje el pályafutását, mint szent. Én sosem éreztem magam arra hivatva, hogy segítsem ebben.

Mi a nagy álom? A nagy álom sok kis álomból és az alázatnak, az álom jelzései előtt való meghódolásnak sok aktusából áll. A nagy álom a jövő és annak az új világnak a képe, amelyet még nem értünk.

Éppen azért, mert a legodaadóbb és leghűségesebb szerelem a legszebb is, sohasem szabad azt firtatnunk, hogy mi tehetné könnyűvé a szerelmet.