Ha elég bátrak vagyunk, lehetőségeinknek semmi sem szabhat határt, és miénk lehet a végtelen!

Ha elég bátrak vagyunk, és ezt elég gyakran tesszük, akkor a bukás elkerülhetetlen; a sebezhetőség így működik. Amikor elszánjuk magunkat arra, hogy megmutatjuk magunkat és megkockáztatjuk a bukást, gyakorlatilag a bukásra szánjuk el magunkat. Merni nem azt jelenti, hogy "hajlandó vagyok a bukást kockáztatni". Ha merünk, azzal azt mondjuk: "biztosan tudom, hogy bukni fogok, de így is benne vagyok". Lehet, hogy bátraké a szerencse, de a kudarc is.

Ami nem engedi, hogy kapcsolatot létesítsünk, az az, hogy félünk attól, hogy nem érdemeljük meg a kapcsolatot.

Hadd mondjam el, mi a véleményem a gyerekekről! Bennük van a küszködés, már amikor megérkeznek. És amikor a kezünkben tartjuk ezeket a tökéletes kis gyermekeket, nem az a feladatunk, hogy azt mondjuk, "Nézzétek csak meg, hát nem tökéletes? Az a feladatom, hogy ilyen tökéletes maradjon; hogy ötödikesen bekerüljön a teniszcsapatba, és hetedikesen meg egyből az egyetemre." Nem ez a feladatunk, hanem az, hogy rájuk nézzünk, és azt mondjuk, "Figyelj csak! Tökéletlen vagy, és küszködnöd kell majd, de érdemes vagy a szeretetre és a valakihez tartozásra." Ez a feladatunk. Mutassatok nekem egy így felnevelt generációt, és egyből vége lesz a ma ismert gondoknak!

Minél jobban félünk, annál sebezhetőbbek vagyunk, és minél sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk.

A szégyen abból meríti erejét, hogy kimondhatatlan.

Ami sebezhetővé tesz, az tesz csodálatossá.

A bűntudat jó! A bűntudat segít, hogy ne tévelyedjünk el, mert a viselkedésünkről ad visszajelzést.

A szégyen nem éli túl az empátiát.

Az, hogy kik vagyunk, és hogyan viszonyulunk a világhoz, sokkal inkább meghatározza, hogy milyen felnőtté válnak a gyerekeink, mint az, hogy mennyit tudunk a gyereknevelésről.

A szeretetet nem adjuk vagy kapjuk: olyasmi, amit ápolunk és nevelünk, olyan kapcsolat két ember között, amely csak úgy építhető ki, ha már létezik mindkettőjükben külön-külön - csak annyira szerethetünk másokat, amennyire önmagunkat szeretjük.

Az őszinte, szeretetteljes párbeszédhez komoly esendőségre van szükség. Arról kell tudnunk beszélni, hogy mit érzünk, mire van szükségünk, mire vágyunk, és képesnek kell lennünk nyitott szívvel és elmével meghallgatni a másikat. Esendőség nélkül nincs bizalom és intimitás.

Az empátia különös és hatalmas dolog. Nincs kész forgatókönyv rá. Nincs helyes és helytelen módszer. Egyszerűen figyelni kell, kitölteni a teret, visszafogni az ítélkezést, érzelmileg kapcsolódni a másikhoz, és átadni a csodálatos gyógyító erejű üzenetet: nem vagy egyedül.

Mindenkiben van szégyen. Mindig van bennünk jó és rossz, sötétség és fény. Ám ha nem jutunk dűlőre a szégyenünkkel, a küzdelmeinkkel, akkor elkezdünk abban hinni, hogy valami nagy baj van velünk - hogy selejtesek vagyunk, nem elég jók -, és ami még rosszabb: eszerint is kezdünk cselekedni. Ha igazán teljes szívvel akarunk élni, ahhoz esendőnek kell lenni. Az esendőséghez pedig meg kell birkózni a szégyennel.

Felkelni nap mint nap úgy, hogy szeretünk valakit, aki nem is biztos, hogy viszontszeret, akinek nem tudjuk garantálni a biztonságát, aki megmaradhat az életünkben, de el is hagyhat minket egy figyelmeztető szó nélkül, aki vagy hű lesz halála napjáig, vagy elárul minket holnap - na ez a sebezhetőség. És ha szeretünk valakit, akkor bizony érzelmileg kiszolgáltatottak leszünk. Igen, ez ijesztő, és igen, ez azt jelenti, hogy tárt karokkal várjuk, hogy akár bántsanak is minket - de őszintén, el tudunk képzelni olyan életet, amiben nem adunk és nem kapunk szeretetet?