Ha ütni akar az élet, úgyis üt.

A legpokolibb érzés eljönni valahonnan, ahol ottmarad a szíved.

Kétféle ember létezik: van, akit erőssé tesz a szeretet, és van, akit végleg elgyengít. És ennek semmi köze ahhoz, hogy férfinak születünk-e, vagy nőnek.

Milyen furcsa, hogy amíg gyerekek vagyunk, fel akarunk nőni, szinte érezzük a kényszert, hogy megmutassuk a világnak, mire is visszük majd. Aztán amikor már a felnőtt életbe vágunk bele, hiányzik a felelőtlen lét.

Túl gyorsan válunk felnőtté. Nemcsak mi, emberek, hanem minden élőlény. Elveszítjük a lehetőségét annak, hogy felelőtlenül viselkedhessünk, és ne legyen az élet valami rémisztő, csapásokkal teli útvesztő.

Lehet valamivel jobban porig alázni egy nőt, mint azzal, ha nem ő az egyetlen?

Egy elegáns ruha meg egy tűsarkú sokat dob egy nőn. Hát még a gondok és a csapások... na, azok képesek csak igazán egy fiatalból, hipp-hopp, felnőttet csinálni.

Erős nőnek kell lenned, de engedd meg magadnak olykor, hogy egy mankóra támaszkodhass. Különben egy idő után elfogy az erőd!

Egy szerelmes szív a legapróbb kedvességet is többnek látja, mint valójában.

Azt hinnénk, hogy a csapások az életben összetörik az embert. De nem. Egyre keményebb szívű lesz és következetesebb.

A múlt sosem lép tovább nyomtalanul. Érzéseket, benyomásokat, mosolyokat, könnyeket hagy maga után, miközben folyamatosan rángat maga felé.

Nem szabad magunkban tartani dolgokat, mert akkor az talán örökre bennünk marad.

Szerinted a szerelmet mióta érdekli, hogy te akarod-e vagy sem? Az csak úgy jön, és tarol. A legváratlanabb pillanatokban.

Egyben biztos vagyok: a halál küszöbén mindenkinek van hite. És nemcsak a haldoklónak, hanem a hátramaradottaknak is.

A szerelem mulandó, de a tisztelet és megbecsülés, az nem!