Aki szerencsés, az úgy él, ahogy szeretne, aki még szerencsésebb, az úgy is hal meg.
Ne hallgasson a szamarakra! Ismeri a mondást: aki tudja, csinálja, aki nem, az ugatja.
Vigyázz, mit teszel az életedben, mert minden pillanatból marad egy kép! Aztán meg nem szabadulhatsz tőlük.
Nem akkor válik az ember felnőtté, amikor pénzt keres, vagy ha megáll önállóan a lábán. Inkább akkor, amikor meginog.
Nem jó dolog bolondként meghalni. A legtöbben mégis így végezzük. Az idő megfoszt az épelméjűségtől.
Az agy nem bír mindent megemészteni. Először csak felöklendezi a magányosan töltött időt, a veszekedéseket, a kínos pillanatokat, a szégyent, a dühöt, amit nem sikerült másokra zúdítani. Ezek visszabugyognak a felszínre, és nem hagyják az elmét lélegezni. Miközben fuldoklik, újabbak jönnek. Egyre rosszabbak. Az agy végül önként választja az őrületet.
Állatként élni a földön sokkal jobb, mint emberként. Könnyebb az elmének.
Képek. Ezeket visszük magunkkal. Minden mást hátrahagyunk. Azt mondják, csak a szépek maradnak a végére. Badarság! Jók és rosszak egyaránt itt vannak a fejemben.
A világvége is lehet szokványos, ha örökké tart.
Az élet leggyomorszorítóbb része az elmúlás árnya. Végig ott lebeg a fejünk felett, megkérdőjelez bármit, amit teszünk. Nevetségessé teszi a céljainkat, a terveinket.