Hiába köti az ember magát ahhoz, hogy csak szívére hallgat; előbb vagy utóbb arra kényszerül, hogy az ész szavára hallgasson.

Az ember egy ideig harcol sorsával, de végül is megadja magát.

Bárki légy is, soha ne mutasd meg másnak szíved érzelmeit; a szív csak önmaga védheti pörét, csak ő tárhatja fel sebeit; minden közvetítőből bíró lesz, ki elemez, megalkuszik.

Az ember érzései zavarosak és sokrétűek, a különböző, észrevétlen benyomások egész seregéből szövődnek, és a szó, mely mindig túlságosan darabos, túlságosan általános, igen alkalmas lehet jelölésükre, de sohasem alkalmas a meghatározásukra.

Jaj annak az embernek, aki egy szerelmi viszony első perceiben nem hiszi, hogy e viszony örökké fog tartani! Jaj annak, kit meghódított kedvese karjai közt is gyászos előérzet hat át és már előre látja, hogy egyszer elszakadhat tőle!

Mihelyt valami titok lopózik két szerető szív közé, mihelyt egyikük takargatni tud a másik előtt akár csak egy gondolatot is; a varázs megtörik, s a boldogság romokban hever. Az ingerültség, az igazságtalanság, sőt a nemtörődömség is helyrehozható; de a titkolózás valami idegen elemet dob a szerelembe, mely gyökerében változtatja meg annak igazi természetét, s önmaga szemében is meggyalázza.

A szerelem nem egyéb, mint fénylő pont, s mégis úgy tetszik, hogy diadalmaskodik az idő felett.

Minden más érzelemnek szüksége van múltra: a szerelem szinte varázsütéssel múltat alkot, és körülvesz minket vele. Szinte azt hiteti velünk, hogy éveken keresztül éltünk egy lénnyel, aki azelőtt csaknem ismeretlen volt számunkra.

A körülmények igen keveset számítanak, minden a jellem; hiába szakít az ember a tárgyakkal s a külvilággal, önmagával nem tud szakítani.