Mire a 22. életévem befejeződött, új ember voltam - ateista... akkor roppant mohósággal estem neki ateista könyveknek. Ma pedig úgy érzem, mintha ez a reneszánsz ki tudja milyen régen lett volna, ha "istentelen" iratok kerülnek szemem ügyébe, fitymálva félredobom. "Hát érdemes ilyen kérdésben bizonykodni - hiszen tudjuk, ezt már mindnyájan tudjuk ezt már századok óta; gyerekség az egész!" Mintha bizony én is századok óta volnék ateista s nem 4 esztendő óta.
Ha én nem tudom, hogy ez vagy amaz a tárgy hogyan került egy általam gondosan elzárt helyre, mért kellene nekem föltétlenül rege-szerkesztésbe bocsátkoznom. "Mivelhogy éppenséggel nem lehet kisütni, miként került ez a tárgy ide, mivelhogy ez az eset teljesen fölfoghatatlan, azért egészen bizonyos, hogy ez meg ez hozta ide." Ilyen okoskodás képtelenség. Pedig így járunk a világgal is. Miért nem mondjuk egyszerűen: nem tudom megmagyarázni létezésének okát. S ezzel vége.
Az "ember" keménynyakú, büszke egy legény. Nemcsak merészen (vagyis elbizakodottan) szembeszáll a végtelennel, sőt még magának is részt tulajdonít belőle."A lélek halhatatlan!" mondja. Ne firtassuk, hogy mit kelljen léleknek nevezni, csak azt állapítsuk meg, mit jelent az, hogy ez a léleknek nevezett valami halhatatlan. Azt jelenti ugyebár, hogy időben végtelen - de csak az egyik irányba! Mégpedig előremenő irányba. Azt mindenki kell hogy elismerje, hogy visszamenő irányba nagyon is véges - akkor kezdődik, mikor az ember megszületik! Elképzelhet-e olyat, ami egyik irányba véges, a másikba végtelen?! Ez fából vaskarika!
Teljesen érthető, hogy a gyöngébb embernek kimondhatatlan vigasza, hogy nyomorúságában egy Hatalmas Lényhez fohászkodik; hátha cserébe kap a hatalmas úrtól egy kis kenyérmorzsát, moslékcsöppet. De egyúttal kimondhatatlan gyöngesége.
Rövid idővel ezelőtt még mindenkit meg akartam volna nyerni az ateizmusnak, mert hogy csak a gondolatbeli szabadság boldogít! És most - csináljon mindenki amit akar, mi közöm hozzá.
Valakinek művei tulajdonképpen életrajznál pontosabban jelölik meg életének nevezetes eseményeit, irányító szenvedélyeit.
Mai ember, minden idők legvadabbikának embere, próbálj mindenek előtt ember lenni, s ha felfogtad, mit jelent embernek lenni, csak akkor törődhetsz hazával, társsal és baráttal.
Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkásságomnak nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt. Vagy ha még nem akkor, akkor hát később. S mindnyájunk munkájának ugyanez az osztályrésze. Nem volna valami kellemes munkánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező mindenség iránt.
A verseny lovaknak való, nem embereknek.
A tiszta földet könnyebb megmunkálni, mint azt, amelyet bedudvásítottak.
Ha csak azt a pénzt fordítanánk népdalkutatásra, amit az egész világon egy esztendőben háborús készülődésekre fordítanak, akkor ezen a pénzen az egész világ népzenéjét nagyjából fel lehetne gyűjteni!
Csak akkor beszélj idegen nyelven, ha erre föltétlenül szükség van!
Ha én keresztet vetnék, ezt mondanám: a természetnek, a művészetnek, a tudománynak nevében.