Megbocsátani és felejteni annyi, mint becses tapasztalatokat az ablakon kidobni.
A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan.
Barátaink őszintének mondják magukat, ellenségeink valóban azok; ezért kellene, hogy korholásukat keserű orvosságul, önismeretünk javára fordítsuk.
Hogy minden szellemi tevékenység között a számtani a legalsóbb rendű, annak az a bizonyítéka, hogy ez az egyedüli, amelyet géppel is el lehet végezni.
Milyen szépeknek és jelentőseknek tűnnek fel emlékezetünkben elmúlt életünk egyes jelenetei és eseményei, noha annak idején minden különös megbecsülés nélkül engedtük őket elmúlni!
Vannak pillanatok az életben, amikor minden külső ok nélkül, hanem inkább a fogékonyságnak belülről kiinduló és bizonnyal csak fiziológiailag magyarázható fokozódása folytán, a környezetnek és a jelennek érzéki felfogása a világosságnak magasabb és ritka fokára emelkedik, miáltal ilyen pillanatok utóbb kitörölhetetlenül bevésődnek emlékezetünkbe, s egész egyéniségünkben fönnmaradnak, anélkül, hogy tudnánk, miért vagy hogy miért éppen ők a hozzájuk hasonlóknak annyi ezreiből, hanem inkább egészen oly véletlenül, mint egész kihalt állatfajoknak egyes, a kőrétegekben fönnmaradt példányai, vagy mint azok a rovarok, amelyek valamikor egy könyv becsapása alkalmával véletlenül összenyomódtak.
A térben a távolság mindent megkicsinyít, mert mindent összehúz, minek folytán a hibák és fogyatkozások eltűnnek, miért is kicsinyítő tükörben vagy a camera obscurában minden sokkal szebbnek jelentkezik, mint a valóságban. Éppen így hat az időben a múlt: a rég elmúlt jelenetek és folyamatok a szereplő személyekkel együtt gyönyörűeknek tűnnek fel az emlékezetben, mert ez mindent elrejt, ami lényegtelen és zavaró. A jelen, amely híjával van ennek az előnynek, mindig fogyatékosnak tűnik fel.
A szerénység közepes tehetségeknél puszta becsületesség, nagy talentumoknál képmutatás.
Nincs biztosabb jele a nagyságnak, mint bántó vagy sértő nyilatkozatokat figyelembe nem venni, amennyiben, mint számtalan más tévedést is, minden teketória nélkül a beszélő gyönge megismerésének tulajdonítjuk őket, s tehát csak észrevesszük, de nem érezzük.
Gyakran csak évek múlva látjuk helyes megvilágításban mások cselekedeteit, sőt néha a magunkéit is.
Amint a jelenvaló eseményekben, úgy a személyekben sem ismerjük fel egykönnyen azt, ami bennük jelentős: csak ha a múltban vannak, tűnik ki jelentőségük - az emlékezés, ábrázolás, elbeszélés által kidomborítva.
Egyéni életünk lefolyása és eseményei, igazi értelmüket és összefüggésüket tekintve, durvább mozaikművekhez hasonlíthatók. Ameddig közvetlenül ezek előtt állunk, nem igen ismerjük föl az ábrázolt tárgyakat, s nem vesszük észre sem jelentőségüket, sem szépségüket: mind a kettő csak bizonyos távolságban tűnik szembe.
Ha meg akarod tudni, milyen érzéseket táplálsz valójában valaki iránt, figyeld meg, milyen hatást gyakorol rád, ha váratlanul levél érkezik az illetőtől.
A teljesületlen kívánság okozta kín kicsiny ahhoz képest, amelyet a megbánás okoz: mert amaz a mindig kérdéses, beláthatatlan jövő előtt áll, emez a visszavonhatatlanul lezárt múlt előtt.
A jellem ugyan teljességgel következetes és összefüggő, de valamennyi tulajdonságának gyökere sokkal mélyebben van, semhogy szórványos adatokból meg lehetne határozni, hogy melyek azok, amelyek adott esetben egymással együtt léphetnek fel vagy sem.