Az ember nem menekülhet el önmaga elől.
Az emberek többsége úgy él, ahogyan a folyók folynak - lejtőn lefelé haladnak, egészen addig, amíg valamilyen akadály meg nem változtatja a folyásirányukat.
Eltűnődtem azon, hogy a férfiakat valóban képes-e a szépség annyira elvakítani, hogy megtiszteltetésnek érzik, ha az életüket egy démonnal élhetik le, feltéve, hogy az a démon elég szép.
A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, miként a fa a leveleit. Mígnem egy szép napon elfogynak. Nincs remény, nem marad semmi.
Sohasem az a célom, hogy legyőzzem azt, akivel küzdök. Mindig arra törekszem, hogy aláássam az önbizalmát. Aki kételkedik önmagában, nem tud teljes erővel a győzelemre koncentrálni. Két férfi között csak akkor áll fenn erőegyensúly... igazi egyensúly, ha egyforma az önbizalmuk.
Szeretném hinni, hogy az élet nem olyan folyó, amely döglött halként sodor magával bennünket.
Ez az oka, amiért az álmok olyan veszélyesek: úgy terjednek, mint a tűz, és néha tökéletesen elpusztítanak bennünket.
Ma már tudom, hogy az életünk örökké változó, mint ahogyan a tenger hullámai sem maradnak ugyanazok. Minden küzdelmünk, győzelmünk és szenvedésünk hamarosan nem lesz más, mint egy tintafolt a papíron.
A sors csapásai olyanok, mint a viharos szél. Nemcsak azt akadályozzák meg, hogy bizonyos helyeket fölkeressünk, hanem meg is fosztanak bennünket mindentől, amit magukkal tudnak sodorni. Így aztán olyannak kezdjük látni magunkat, amilyenek vagyunk és nem olyannak, amilyenek lenni szeretnénk.