Végre a félelmet nem győzi, nem állja,
Mert az maga magát növeli, táplálja,
Mint az örök szomj a vízi-betegséget.

A hír, ha kivált rossz, mint levegő, terjed,
Nehéz kikerülni hogy bé ne lehelljed.

Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.

Mert szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit.

Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát
Nem bírva, leroskad a pálya felén;
Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot,
Melyet vigaszul hagy a futó remény.

Csak tűrj, mint a bárány,
Míg megállhatsz kurta lábod szárán.

És midőn magad vagy egy szobába,
Az igazat megmondhat`d vaktába.

Ha semmid sincs, van szép szabadságod.

Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak.
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! -

Felséges királyom! keserű az nékem,
Amit jelenteni gyász kötelességem;
Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér,
Csak testvér marad az, aki egyszer testvér.

S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!

Nekem áldott az a bölcső,
mely magyarrá ringatott.

Majd a karácsony hozza végül
Az apró szívek örömét;
De a "bubus" már nagy szakértő,
Bírálva hordja meg szemét,
S ha nem drágát hozott az angyal
Ajak lepittyed és befagy;
Biz, édes Jézuskám, te is már
A luxus terjesztője vagy!

Egyszerre, mint árny, tűn el az imádott,
És mint a rózsafelhő, nem sajátod; -
Perc a tiéd, egy perc, az isteni!

Egyszerű dal, egyszerű sziv s lélek
Sorsosi az avatag fedélnek! -
Földi ember kevéssel beéri,
Vágyait ha kevesebbre méri.