Most is, hogy visszagondolok
hajdani erdeim sorára,
a hegy felől gyönyörűen
zúg bükkös erdőnk orgonája.

Menj, karmos év. Menj, balsorsot hozó.
Mélyre zuhanj az elmúlás ködében.
Utánad nézek sújtottan, sötéten.

Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony.

S az esztendő hiába fordul újra,
a lombokkal hiába sápadok,
ott élek én pirostüzesre gyúlva,
ahogy régente annyit láttatok.

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.

Tudom, hogy két kezem
nem part és nem erő:
maholnap aszu ág,
szélvert és remegő.
Mentésre ingatag,
tartásnak nem elég -
síkon át, hegyen át
kinyújtom tefeléd.

Ámulni még, ameddig lehet,

amíg a szíved jó ütemre dobban,

megőrizni a táguló szemet,

mellyel csodálkoztál gyermekkorodban.

Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe.

Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,
sorsomnak mennyi furcsa titka volt.

Homályban ültem, hangulattalan,
nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab,
vártam, mikor lop sugarat reám
egy könyörülő, keskeny ég-darab.

Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül...

Angyal zenéje, gyertyafény -

kincses kezem hogy lett szegény?


Nem adhattam ma semmi mást,

csak jó meleg simogatást.

Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis - ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.

Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.
Félelmetesek a viharok
s én romló törzsű fa vagyok.