A közönséges ember a jót vagy a rosszat kívülről várja, vagyis a kényelmes kocsitól vagy a meleg szobától, a gondolkozó ember pedig önmagától.

A nyugalom és a megelégedés nem az emberen kívül van, hanem benne magában.

A szabad és elmélyült gondolkodás, amely az élet megértésére törekszik, és a világ gyarló hiúságának teljes megvetése: két olyan áldás, amelynél nagyobbat ember sohasem ismert.

Akármilyen csodás hajnal ragyogja is be az ember életét, a végén éppen úgy koporsóba szegelik, és gödörbe dobják.

Amíg a társadalom elkülöníti magától a bűnösöket, elmebetegeket és általában a zavaró elemeket, addig legyőzhetetlen.

Az ember halhatatlanságát látni az anyag átváltozásában ugyanolyan különc esztelenség, mint ragyogó jövőt jósolni a hegedű tokjának, miután a benn levő drága hangszer eltört és hasznavehetetlenné vált.

Mint ahogy a börtönben a rabok, akiket közös balsors fűz össze, könnyebbnek érzik sorsukat, ha együtt vannak, ugyanígy az életben is kevésbé érezzük a kelepcét, amikor analízisre és szintézisre hajló emberek társaságába kerülünk, és együtt töltjük az időt büszke és szabad eszmék kicserélésében.

Ezen a világon minden jelentéktelen és érdektelen, kivéve az emberi szellem legmagasabbrendű megnyilvánulásait. A szellem, az értelem éles határt von állat és ember között, utal az utóbbi isteni eredetére, és bizonyos fokig még a halhatatlanságot is pótolja, amely nincsen. Ebből kiindulva tehát a szellem az élvezet egyetlen lehetséges forrása.

Nincsen a földön semmi jó, amelynek forrásánál ne találnánk valami ocsmányságot.

Az elfogatásban és a börtönben nincsen semmi rettenetes, ha az ember lelkiismerete tiszta.

Az olyan emberek, akik hivatalból kapcsolatba kerülnek mások szenvedéseivel, például bírók, rendőrök, orvosok, idővel a megszokás következtében annyira megedződnek, megkeményednek, hogy még ha akarnának, se tudnának másképpen bánni klienseikkel, mint ridegen és formálisan. E tekintetben semmiben sem különböznek a paraszttól, aki a hátsó udvarában birkát, borjút öl, és észre sem veszi a vért. Márpedig ha a bíró formálisan, lélek nélkül tekinti az egyént, nem sok kell hozzá, hogy egy ártatlan embert megfosszanak minden jogától és tulajdonától, és kényszermunkára ítéljék. Csupán idő kell hozzá: annyi idő, amennyi alatt bizonyos formalitásokat elvégeznek - s a bírót ezekért fizetik.

Tarisznya és börtön nélkül senki sem éli le életét.

Minden ember titkok leple alatt - mint az éjszaka leple alatt - éli valódi, igen érdekes életét. Minden egyéni lét titkon alapszik, a kultúrembernek részben talán ezért olyan fontos, hogy az egyéni titkot tiszteletben tartsák.

Ha az idegek táncba fognak, legjobb orvosság ez ellen a munka.

A doktorok és a jóságos rokonok érik el végül is, hogy az emberiség elhülyül; a középszerűséget tartják zseninek, és a civilizáció tönkremegy.