Néha nem tudok a szemedbe nézni. Olyan vagy, mint egy kiégett épület, aminek csak a külső falai állnak.

Megbámultam a történelem előtti tálak, kanalak, fésűk képeit. Visszamenni egy, netán két évet, lehetetlen volt, abszurd. Visszamenni évezredeket - ó, hát az... semmi.

Vinnünk kell egymást. Ha ez nincs nekünk, mik vagyunk? A lélek a testben, mint bor a pohárban; ha kiloccsan, a levegőbe szivárog, a földbe, a fénybe... Hiba azt hinni, hogy a kis dolgokon uralkodunk, és nem a nagyokon. Éppen fordítva! Nem állíthatjuk meg az apró véletlent, a parányi részletet, amely végzetté esküszik össze.

Amikor összeházasodtunk, Naomi azt mondta: néha mindkét kezünkre szükség van ahhoz, hogy kimásszunk valahonnan. Előfordulnak meredek helyek, ahol az egyiknek előre kell mennie. Ha nem talállak, mélyebben nézek önmagamba. Ha nem tudom tartani a tempót, ha nagyon megelőztél, nézz vissza.

Van egy perc, amikor életünkben először a szeretet kényszerít arra, hogy higgyünk a halálban. Felismered azt, akinek elvesztését, akár csak gondolatban is, örökre hordozni fogod, mint egy alvó gyermeket.

Találj rá módot, hogy szükségessé tedd a szépet, találj rá módot, hogy széppé tedd a szükséget is.

Mikor egy ember meghal, a titkai megkötnek, mint a kristály, mint jégvirág az ablakon. Utolsó lehelete elhomályosítja az üveget.

Amikor egyedül vagy - a tengeren, a sarki sötétben -, egy távollét életben tarthat. Akit szeretsz, karbantartja az elméd. De amikor csak a város másik végében van, ez olyan távollét, amely a csontodig rág.