Ki voltam szolgáltatva ennek a nőnek, a hamiskás mosolyának, amikor a sötétben fekve úgy tett, mintha eltévesztené a nevemet. Adtam a sértődöttet, de valójában teljesen kétségbeestem. Ilyenkor még vadabbul szorítottam a karomba, mint előzőleg a képzeletemben. Ha az egyikünk így játszadozott, akkor a másik rendszerint szenvedett. Teljesen abszurd volt az egész.

Nem akarom többé várni, hogy felhívj, nem akarok folyton vigyázni arra, nehogy beleszeressek valaki másba, azzal fekszem le, akivel csak akarok és amikor akarok, nincs szükségem lelkifurdalásra. Tulajdonképpen neked van igazad, könnyebb az életet lelkifurdalás nélkül élni...

Gondolkodtam kettőnkön, és nem ringatom tovább magam illúziókban: szeretlek ugyan, de nem bízom benned. Mivel nem valóságos dolog, amit megélünk, tekintsük játéknak. Ha viszont játék, akkor szabályai vannak.

Mindent el lehet temetni, a barátokat, az álmokat, a szerelmeket, és ha megvan, akkor hurrá, akkor jöhet a ráadás! Ez aztán az élet, kedves barátaim! Együtt maradnak, csak azért is, mert ők megmutatják, és élik tovább a kis szánalmas, eseménytelen életüket. És az a sok kavarás, a sok tipródás...

Fájdalmat okozott neked. Mert a döntése egyszerre kétségbeejtő és megnyugtató is. Mert rossz, persze, hogy boldogtalannak látlak, hiszen én magam is annyi szenvedést okoztam... És mert jobban szeretném, ha most túlesnél a nagy fájdalmon, mint ha egész életedben szenvednél egy kicsikét. Mert azt azért látom, hogy minden ember szenved egy kicsikét, épp csak egy kicsit, csak annyit, hogy mindent elszúrjon...

El kéne gondolkodnod azon, amit most mondtam, szerintem nem hülyeség. Azok az emberek, akik belül kemények és merevek, jó nagyot suhintanak az életben és folyton fájdalmat okoznak, míg azok, akik belül puhábbak... nem, nem is puhák, hogy mondjam, inkább... rugalmasak, azok felfogják az ütéseket is, és nem szenvednek annyira... Szerintem ki kéne próbálnod a jokarit, sokkal élvezetesebb. Beleütsz a labdába, és nem tudod, hogy fog visszajönni, de biztos, hogy visszajön, mert ott a madzag, és ez valami csodás. Nekem például... tudod... gyakran van olyan érzésem, hogy én vagyok a te jokari-labdád...

Semmibe sem hasonlít az életem a másokéra. Nincsen lakásom, nincsenek bútoraim meg macskám, nincsenek szakácskönyveim és terveim. Azt hittem, baromi okosan szerveztem a dolgot, hogy megértettem az élet lényegét, hogy sokkal rafináltabb voltam, mint a többiek és veregettem a vállam, hogy lám, nem estem ugyanabba a csapdába. És tessék, most itt állok megfürödve. Most szívesen fékeznék egy kicsit, megállnák a rohanásban, mert olyan szép magával az élet. Mondtam, hogy megpróbálom majd maga nélkül is... Hát próbálom, próbálom, de nem nagyon megy, állandóan csak maga jár a fejemben.

Volt valahol ezen a földön egy nő, lehet, hogy csak két lépésre, de lehet, hogy tíz kilométerre tőlem, és egyetlenegy dolog számított, csak az érdekelt, hogy el tudjon érni. Tele voltam bizakodással, energiával. Azt hiszem, abban az időszakban elégedett voltam az életemmel. Mert ha nem volt is velem, legalább tudtam, hogy valahol létezik.

Rettenetes helyzetbe kerültem: elvesztettem azt, akit valóban szerettem, és rá kellett döbbennem, hogy a másikat is tönkre tettem. Szép kilátások... elvesztettem életem legnagyobb szerelmét, és itt van helyette egy nő, aki velem marad, de csak azért, mert nem akar másik henteshez vagy új fűszereshez járni.

Szégyellte volna bevallani, de ez volt az igazság: nem volt bátorsága hozzá, hogy elhagyjon. Nem volt bátorsága. Hogy fussak nyugodtan a nők után, ha arra vágyom, nyugodtan csináljam csak, akivel akarom, ő azért nem fog elmenni. Hogy nem fog mindent odadobni, amit eddig elért. A barátainkat, a kapcsolatainkat, a gyerekek barátait. És ott van az a drágalátos ház is, amiben még nem is aludtunk egyszer sem. Hogy neki semmi kedve ekkora kockázatot felvállalni miattam. És különben is, mit nyerne ő az egésszel? Mindig is voltak olyan férfiak, akik csalják a feleségüket... Sőt, a legtöbb csalja...

Mindennél jobban szerettem őt. Mindennél jobban... Nem tudtam, hogy ennyire lehet szeretni... Legalábbis azt nem, hogy én ennyire... hogy ennyire képes vagyok szeretni. A sok fogadkozás, álmatlanság, pusztító szenvedély, azt hittem, ilyen csak másokkal történik. Egyébként már magától a szótól, szenvedély, ettől is kiráz a hideg.

Dolgoztam. Dolgoztam látástól vakulásig, folyton. Ebbe húzódtam vissza, ez volt az én mentsváram, az alibim. Alibi, hogy ne kelljen élni. Mert azt nem nagyon szerettem, élni nem volt túl jó. Volt egy olyan érzésem, hogy én ahhoz nem értek. Ezért feladatokat adtam magamnak, kásahegyeket emeltem, hogy át kelljen rágni magam rajtuk. Jó magasakat. Meredek lejtőket, hogy mászni kelljen. Aztán gyerünk, nekigyürkőztem. Legyőztem az akadályokat és gyorsan kerestem újakat. Különben még csak különösebben törtető se voltam, nem volt hozzá elég fantáziám.

Éppen ez a csapda a dologban, azt hinni, hogy tulajdonképpen megvagyunk. Az ember terveket sző, hiteleket vesz föl, mindenfélét bevállal, olykor kockázatokat is. Házat vesz, gyerekeket csinál, befekteti őket egy rózsaszínre festett szobába, aztán egész éjjel összeölelkezve alszik a másikkal. És teljesen odáig van ettől a... hogy is szokták mondani? Ettől az összetartozástól. Igen, így szokták mondani azok, akik még éppen boldogok. Vagy akik kevésbé azok... Mert ez a csapda a dologban: hogy az ember azt képzeli, joga van a boldogsághoz. Mekkora barmok vagyunk. Naivitás egy percig is azt hinni, hogy uraljuk az életünket.

Vajon mennyi idő kell, hogy elfelejtsük az illatát annak, akit szerettünk? És mikor múlik el belőlünk a szerelem?

Sose tudtam felfogni, hogy van az, hogy valaki félelemből nem meri kimutatni az érzelmeit. Nálunk olyan természetes volt az érintés és a simogatás, mint ahogy az ember levegőt vesz.