A művészet a XX. század második felében elveszítette a titkát. Napjaink művésze azonnali és teljes elismerést vár, gyors fizetséget azért, ami a lelkében zajlik.
A művészet nem az ember tudatára, hanem az érzelmeire hat, hogy meglágyítsa, megpuhítsa az emberi lelket. A nagy műalkotás eszmeisége sokrétű és meghatározhatatlan, akár az élet. Ezért sem számíthat az alkotó műve tökéletes befogadására, mely megfelelne a saját értelmezésének. A művész csupán törekedhet arra, hogy megmutassa a maga világfelfogását, hogy az emberek az ő szemével nézzék a világot, hogy áthassák őket a művész gondolatai, kétségei, érzései.
A művészet létéből fakadóan nemesítő hatással van az emberre. A művészet teremti meg azokat a szellemi kapcsolatokat, melyek közösséggé teszik az emberiséget, valamint azt a különös erkölcsi légkört, melyben képes felvirágozni. Máskülönben elpusztul, miként az elhanyagolt kertben az elvadult almafa.
A film minden más művészetnél inkább bővíti, gazdagítja, illetve náluk tényszerűbb módon koncentrálja az emberi tapasztalatot. Sőt, nem csak gazdagítja, hanem, fogalmazzunk így, jelentős mértékben ki is egészíti. Ez jelenti a film valódi erejét, és nem a "filmcsillagok", a kalandok és a szórakoztatás. Az igazi film nézője nem is annyira néző, mint inkább tanú.
Teljesen nyilvánvaló, hogy minden művészetnek az a célja - hacsak nem "fogyasztásra", eladásra szánják, mint egy árucikket -, hogy a művész megmagyarázza önmagának és környezetének, miért él az ember, mi létének értelme.
A szépség nem tárulkozik fel olyan embereknek, akik nem szomjúhozzák vagy félreértelmezik az igazságot. A szellem mélységes hiánya jellemzi az olyan embert, aki nem képes befogadni, hanem csak bírálni tudja a művészetet. S miután nem tud és nem akar létezése céljáról és értelméről gondolkodni, e magasabb értelmet gyakran vulgárisan egyszerű felkiáltással helyettesíti: "Nem érdekel!" "Nem tetszik!"
A költő gyermeki képzelettel és lelkülettel rendelkezik, és vezéreljék is bármilyen mély gondolatok, a világról alkotott benyomásai közvetlenek. Vagyis nem "leírja", hanem feltárja a világot.
Ma már a legtöbben tudnak annyira olvasni, hogy a köznapi igényeiket kielégítsék, mint ahogyan a számoláshoz is konyítanak annyira, hogy könyvelni tudjanak, és ne csapják be őket az üzleti életben; de ami az olvasást illeti, erről kevés vagy éppen semmi fogalmuk sincsen, márpedig olvasásnak a szó legmagasabb értelmében csakis azt mondhatjuk, ha nem olyat olvasunk, ami elkápráztat, elzsongít, és egy időre álomba ringatja magasabb képességeinket, hanem olyat, amihez lábujjhegyre kell ágaskodnunk, hogy fölérjük ésszel, aminek legéberebb, legfrissebb óráinkat kell szentelnünk.