Eszes lény az ember, tehát mérlegel: tegye, ne tegye. S közben kuncog benne a lélek: "Csak töprengj, okoskodj - dönteni úgyis én fogok, sőt már döntöttem is, ha te még nem is értesültél róla."
A szomorúság a lélek elidőzése az időben.
Nem attól magányos a bohóc, hogy egyedül áll a porond kellős közepén, hanem attól, amit tudnia adatott. Aki fontosat tud, annak az arca rizspor nélkül is krétafehér.
Ha a homokórában a szemek elkopnak, akkor talán az örökkévalóság marad az üvegben?
A képmutatóknak nem könnyű megbocsátani, mert pontosan tudják, hogy mit csinálnak. Tisztában vannak vele, hogy baj van az eredeti példánnyal.
Köpönyegét csak a dilettáns forgatja önerejéből; a profik rábízzák a szelekre.
A gonoszság nem más, mint a karakterré dermedt gyűlölet.
Az igazság hasonlít az olyan haranghoz, amely egyetlenegyszer kondul, de megállnak tőle az órák.
A legszebb és a legrútabb történések - legalábbis a számomra legtöbbet mondók - az emberek arcán zajlanak le vagy a testükkel esnek meg.
Akinek nincs humorérzéke, az kicsinyke vétkeket se tud megbocsátani. A humorérzék tehát etikai jelentőségű.
Minden jó kérdés kínos kérdés, de aki keresni akarja az igazságot, annak keresnie kell ezt a fajta kínt.
Semmit sem nehezebb megérteni, mint a jelent, amelyben élünk.
A pszichoanalitikus az a szakember, aki képes a tudattalant kigombolni. Annak pedig belső gombolása van. De mit kezd a cipzárral?
Valószínűleg baj van a vágyak rendjével és erőviszonyaival. Hiszen mi mással magyarázzam, hogy a pokol tüzével se lehet minket, embereket, egyetlen boldog pásztorórától elriasztani? Hacsak nem ez tesz emberré.
Az emberek vágyai nagyon szerények és nagyon szerénytelenek lehetnek egyszerre. Mert ha valakinek az a vágya, hogy életben maradjon, ezt nem nevezhetjük szerénytelennek - föltéve, ha nem egy világégés közepette kívánja ezt.