Látni, hallani, érezni: vajon nem azt jelenti-e, hogy elhasználunk önnönmagunkból, és meghalunk már egy kicsit? S mi az, hogy élni, ahogy élünk ezen a földön, ha nem halódni szüntelenül, és mindennap eltékozolni egy részét annak az életmennyiségnek, amely bennünk rejlik?

Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint egy gyönyörűséges kétségbeesés erőfeszítése? Még amikor karjaimba szorítlak, akkor is kereslek, sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent és a végtelent kívánom.

Én valahányszor tévedésből benyitottam valahova, ezt betű szerint és képletesen egyaránt mondom, mindig valami váratlan aljasságot fedeztem föl. Ha a társadalmat hirtelen ki lehetne fordítani, mint egy kesztyűt, és megnézni a belsejét: valamennyien elájulnánk az undortól és a rémülettől.

Csakis a nők és az orvosok tudják, mily szükséges és mily jótékony a hazugság az embereknek.

A lángeszű emberek hajlamosak az őrültségre. Ez bizonyos. De azért mégsem elég agyalágyultnak lenni ahhoz, hogy valaki jól gondolkozzék.

Az emberiség egész története - amely tele van kínokkal, lelkesültségekkel, öldökléssel - esztelenek és dühöngők története.

Az, ami akar bennünk, nem mi vagyunk, hanem csodálatosan tevékeny sejtecskék miriádjai, amelyeket nem ismerünk; ezek a sejtecskék nem ismernek minket, egymásról sem tudnak, és mégis ezek alkotják lényünket. Mozgásukkal számtalan folyamatot idéznek elő, amelyeket mi szenvedélynek, gondolatnak, örömnek, szenvedésnek, vágynak, félelemnek és akaratnak nevezünk.

Azt hinni, hogy a jövő nincs, mert mi még nem ismerjük, annyi, mint azt hinni, hogy egy könyv nincs befejezve, mert mi még nem olvastuk végig.

Az emberek tisztelik a halált, mert joggal úgy vélik, hogy ha tiszteletre méltó dolog meghalni, mindenki bizonyos lehet afelől, hogy legalább egyszer tisztelni fogják.

Nem hiszek, de szeretnék hinni. A hitet a legértékesebb jónak tartom, amiben részünk lehet e világon. Saint-Bartholoméban minden vasár-és ünnepnapon misére járok, és egyszer sem hallgattam végig a plébános prédikációját, hogy így ne szóltam volna magamhoz: "Mindenemet, amim csak van, házamat, földjeimet, erdeimet odaadnám, ha olyan buta lehetnék, mint ez az állat."

Az élet érzése olyan hatalmas volt benne, hogy a halált is csak valami szörnyű életnek képzelte.

A tűnő órák mindent elfelejtetnek s elsodornak, és cselekedeteink, mint a folyóvizek, emlékezet nélkül való partok között futnak tova.

Az olyan események, amelyek messziről különösnek látszanának, mihelyst mellettünk játszódnak le, egyszerre természetessé válnak, mint ahogyan valójában azok is; mindennapos módon zajlanak le, egész sereg apró tényre bomlanak, és lassanként belevesznek az élet megszokott szürkeségébe.

Az a jó az öregségben, hogy a férfiak már nem okozhatnak nekünk fájdalmat.

Az ember azt szereti, amit lehet, ahogyan lehet, és azzal, amije van.