Fertőző-e a szerelem, ahogy a nátha? Vagy inkább egy vírus, ami fokozatosan keríti hatalmába az embert, amíg a semmit sem gyanító egyén rosszul nem lesz a szerelemtől, el nem eped tőle, mellékhatásai térdre nem kényszerítik?
Van, akinek a hazugság a vérében van, van, akit a szükség vagy a körülmények kényszere visz rá. De van, aki belebotlik a hazugságba; a becsületes ember hamarabb bukik el, semhogy észrevenné, és egy kanál szón is megfullad.
A legrosszabb sors, ha valakit elfelejtenek. Vannak, akik a történelem főszereplőivé válnak, akiknek születésnapját megünneplik, akikre emlékeznek, és vannak, akiket kitörölnek, mintha sosem léteztek volna.
A pillantása fogta meg. Valami történt közöttük, amit sem visszavenni, sem letagadni nem lehetett. Talán ez az egyetlen valóságos ebben a világban: így látni valakit, hacsak egyetlen pillanatra is, a lelke legmélyére fúrva a tekintetünket.
Egyesek akkor sem látják, ami az orruk előtt van, ha olyan éles a szemük, mint a sasé. Van, akit kézen fogva kell vezetni, különben élete legfontosabb tényeit sem veszi észre.
Egyes históriákat jobb elfelejteni, mások a sors szeszélye folytán el sem kezdődnek, hanem maradnak ott, ahova tartoznak: az elveszett lehetőségek ködös világában, a sosem volt univerzumában.
Mi más egy rózsa, mint a vágy eleven bizonyítéka, az emberi sóvárgás és a földi odaadás egyedüli és legékesebb tanúbizonysága? De az is igaz, hogy a vágy eltorzulhat, és annak a rózsának a neve Féltékenység, ami a száraz talajban is jól nő.
A tett válaszreakciót vált ki, az eldobott sót a szél a szemünkbe vágja, és minden évvel egyre jobban csíp, és ha az ember nem vigyáz, meg is vakíthatja.
