Az ember olyan lény, aki kifeszített kötélen lépked, és rúdjával érzékenyen egyensúlyoz. Rúdja egyik végén ész, öntudat, szellem, másik végén test, ösztönök és mindaz, ami tudattalan, földi, titokzatos. Ezekkel egyensúlyoz, s ez pokolian nehéz.
Kicsit zavarba ejtő, hogy miután egész életünkben az emberi lét problémáin rágódunk, végül nem tudunk jobb tanácsot adni, mint hogy "próbálj meg egy kicsit kedvesebb lenni".
A szabadság nagyszerű elnevezés, ezért szeretnek élni vele. Azt gondolod, hogy ha a börtönt igazi szabadságnak nevezed, akkor az emberek rohanni fognak a fegyházba, és a legrosszabb a dologban az, hogy tökéletesen igazad van. A szó a legtöbb ember szemében fontosabb, mint maga a dolog. Azt az embert követik, aki legsűrűbben és legharsányabb hangon ismétli meg a szót.
A fejlődést talán megállapíthatják a történetírók; de sohasem érezhetik át azok, akik részt vettek a vélt haladásban. A fiatalok már beleszülettek a fejlettebb körülményekbe, az idősebbek néhány hónap vagy esztendő alatt napirendre térnek fölöttük. A haladást senki sem érzi haladásnak, senki se hálás érte, legfeljebb bosszankodik, ha valami okból a nemrég kitalált újítások csütörtököt mondanak. Az emberek nem azzal töltik az idejüket, hogy hálát adjanak az Istennek az automobilokért, hanem csak káromkodnak, ha bedugul a karburátor.
