Hátat fordítok a napfelkeltének, belélegzem a várost. Benne laksz. Bennem laksz. S hogy mennyire nehéz veled véletlen találkozni, ez egészen őrjítő.

Néha megfogható érzésekre vágyok. Átlagos, hétköznapi dolgokra. Mert akkor elhiszem, hogy majd minden a helyére kerül. Ha majd felnőtt-féle életet alakítok ki, ha majd lejárok bevásárolni a sarki boltba, akkor majd talán. Akkor majd nekem is megy, ami szemmel láthatólag mindenkinek egészen egyszerű. Akkor majd szépen eljárok dolgozni, majd biztos gyűjtök is valamit, csak azért, hogy normálisan éljek. Néha tényleg elhiszem ezt, hogy csupán ennyin múlik.

Talán menekülök. Mindentől. Válogatás nélkül. A boldogság maszatos lehetőségétől, a félelem fagyos ölelésétől.

Feszült inak és izmok támasztják egymást. Támasztanak el tőlem. És felbosszant, hogy nem egyesülhet két test úgy igazán. Hiszen ellenáll a csont, a hús.

Szeretni hívtalak. Igen, csak ennyit kértem. Valakire szükségem volt, akit... Hát most megtörtént, és a boldogság meg valahol félúton úgy gondolta, ő ebben nem vesz részt. Még csak meg sem vagyok lepve. Kíváncsi vagyok a boldogság arcára, mikor belép az ajtón, és köszönés helyett ilyet szól, hogy: Bocs, lekéstem a csatlakozást!

Nem hiszem, hogy valaha értett volna engem ennyire valaki. Vagy téged. Hogy legszívesebben átöleltél volna, minden alkalommal, mikor szándékosan kitaláltam, mire gondolsz. Fél hét óta ismerlek. De már előtte is szerettelek.

Félek a világtól. Attól, hogy valaki megfoszt tőled. Félek magamtól, hogy majd hagyom, hogy az esetleges boldogságodban bízva átnyújtalak másnak, hogy te abban hiszel, hogy nem tehetsz boldoggá, én meg abban, hogy erre éppen én nem leszek képes. Jobban félek tőled, mint hinnéd, hogy majd elrontom, hogy összetöröm, hogy megsértelek és elhagysz. Hogy majd egyetlenegyszer nem értesz meg, én pedig megrémülök.

Rettenetesen nehéz lesz téged elfelejteni. És még nem is tudom, hogy valaha rászánom-e magam. Már nem csillogtatod a szemem. Már csak monoton nyelem a kávét, a könnyek helyett. Már csak valami égi hatalom tudná megjósolni, hogy jelenleg merre tartasz. Vagy hogy fájok-e neked.

Aztán már csak a könnyekre emlékszem. Hogy túl erős ez nekem. Hogy túl nagy az intenzitás, hogy huszonnégy órája sem ismerlek, és haldoklom. Tudtam, hogy ez lesz. Nem akartam kimondani, hogy helló idegen. Nem akartam találkozni. Űzött vad lettem, magam által. Ez nem az a szerelem, amit keresni szoktam. Itt nincs se tét, se nyeremény, se semmi. Itt csak te vagy.

A félelemtől már nem félek. Inkább a közöny óráitól riadozom. Attól, hogy egy napon felébredek, és már valóban nem leszel. Elárullak az álmaimból, kikerülsz a világomból, a vízióim szétfoszlanak, a falak porrá hamvadnak. És te? Lenne olyan történet, melyben a nevem szerepelne? Hogy csak mesélj rólam? Nem hiszem, hogy több emléket őrzöl magadban, mint én tettem.

Egy ideje már csak keresem a szavakat, hogy hova is tegyelek. Fiókból fiókba pakollak, polcokra kiteszlek. Nézlek. Eltakarlak. Hogyan lenne könnyebb? Ellenállok, majd azzal a lendülettel át is engedlek. De legtöbbször csak nézlek. Mivé növesztjük egymást? Többek vagyunk-e egymás belélegzésénél, megálmodásánál?

Lassan kezdem azt hinni, hogy már nem érez a szívem. Hogy már tele van homokkal az összes kamrája. Elfelejtett szerelmek hamvával. Nem tudom, hogy hova is kellene visszatalálnom. Vagy kit kellene magammal vinnem iránytűnek. De van egy olyan érzésem, hogy csak az találhat igazán fontosat, aki üres zsebekkel indul útnak.

Valamit adtunk a világnak magunkból. Semmit nem vettünk el cserébe. Nincs már nálam belőled, csak a nevetésed. Te még egy ideig hordozod közömbössé érlelt tekintetem. Óvatlanul tör majd rád. Egy macskaköves hajnalon.

Keresem azt, mikor még voltunk. Elhitetem magammal, hogy létezett az a pillanat. Aztán összetöröm. Elfelejtem. És ismét elfog a pánik.

Végül persze mindent átértékelünk. A körjátékokat, az iskolaudvaron. A kincseket, a padláson. Az első csókok szükségességét. A könnyeket. Falra ragasztott szeretők képét. A fotókra feszült mosolyokat. Téged, és téged is. Az érintéseket, melyeket a legvégsőkig bizonygattunk idegeneknek.