A haza nemcsak földrajzi jelen, földrajzi múlt is.

Amikor a tévét bekapcsoltam, lekapcsoltam saját magamat, s amikor a műsor befejeződött, én még nem lettem önmagam, betolakodott álmomba is. A rádióm hallgatott félreeső sarkában. A könyvek nyitatlanul emelkedtek asztalomon. Helyettük irodalmi másodlagosságok, nagyszerű művek halszálkává kopasztva, megrágott és kiköpött húsdarabokkal. S ami jó volt, azt sem gondolhattam végig, kioltotta a következő műsor.

A véleményt a legprimitívebb válasznak tartom, hiszen megelőzi a gondolkodást, és műveltséget csak gondolkodásból lehet teremteni, és fordítva. Ha elvesszük a gondolkodási lehetőségeket és alkalmakat, akkor csupán informált, izolált egyedek társadalmát teremthetjük meg.

Ha nem ismerem szülőföldem fáit, madarait, ember-lakóit, ha nem tudom elképzelni azt a földet, amelyen állok, úgy, hogy közben halljam a szekerek zaját, érezzem a régi nyár melegét, a verejték, a vér és nászi test szagát, akkor még fölfújatlan léggömb sem vagyok, csak pötyörödött mása a szélfújásban. Olvashatok, ha nem sírom el magamat a szomorúságon, és nem tudok fölmosolyogni belőle. Hiába minden újságrendelés, könyvtári adat, klub-belépő, ha csak elfelejtem miatta magamat és a világot. A műveltség okos ébrenlétem fönntartója legyen és ne altatóm!

Megkönnyebbült lélekkel fogadom

a naptári öregkort, ezt is megértem

annyi kétség, baljóslat ellenére,

már nem fújom Szilveszter éjjelén,

révült ördögűző, a papírtrombitát,

ám azt se firtatom, hogyan s mitől

vészeltem át az önpusztító időt,

a heveny és idült bajokat, s miféle

hajlam, kedvező csillagok következtében.

Karácsony este van. Manók

és mókusok csöngettyűznek

ezüst dióval.

Te itt állsz álmaim között

díszítve aranyozott útravalóval.

Édesanyám,

virágosat álmodtam,

napraforgó-

virág voltam álmomban,

édesanyám,

te meg fényes nap voltál,

napkeltétől

napnyugtáig ragyogtál.