A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.

Száz törvény közt botlódsz, kapkodsz
s mindig hű vagy önmagadhoz,
mást akarva sem tehetsz.
Akármit téssz, akármint téssz,
azt teszed, mit legjobbnak vélsz -
mi a jóság, ha nem ez?

Aki még nem kíváncsi: tudatlan,
Aki már nem kíváncsi: bölcs.

Saját halálunk sose fáj úgy,
mint mások halála.
Ó, könnyű neked,
elbírod nélkülem a sírt, de
bírjam, nélküled, az életet?

Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég:
sok sebemet bekötözném.

Tetteid medre: életed.

A múlt a jelen alakja; a jövő a jelen illata.

Életed: tarka pergő kép a leplen,
a főszemély is, a néző is te vagy;
a lámpa kigyúl, a kép tovalebben,
hogy fényben felocsúdj, vagy felriadj.

Minden csak önmagának talmi képe,
hisz elmállik, emléke sem marad;
de nézz a mult dermedt jégtengerébe:
ott megrögződött minden mozdulat.

Felébredek: nem az vagyok, ki voltam.
Elalszom: holnap megint más leszek.
De élve, holtan, utcán, kriptaboltban
én emlékezem és én feledek.

Legyen tiéd, ha kell,
az imádott szerencse,
de engem őrizzen
tetteimnek bilincse,

Amíg sorvadsz a vágytól: nem lesz tiéd a rózsa.
Végy példát a rigóról, vígan lármáz a lomb közt:
"Dalommal költekeztem, harmattal részegedtem,
jóllaktam hűs fügével: tudnál-e nem szeretni?"

Én szegény bolond,
mit vesződöm itt veled?
Arcod porcelán,
kezed-lábad fa-cövek,
bábú vagy te, semmi más...

Unom már minden részemet,
a gyomromat, a fejemet.

Jó lenne a sorsot félrevetni,
álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra élni tudnék,
kicsit sírnék,
hogy csicsígass,
kicsit rínék,
hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.