A teremtő teremt, a teremtmény meg lerombol,
A felhők fölé építettünk mennyországot betonból,
De akkora a súlya, hogy a föld alá vitt bennünket,
És a föld alatt sötét van, nem találjuk a lelkünket.
Az álmom égszínkék, pont passzol a szemedhez,
De a kezem túl hideg, soha nem érhet a kezedhez.
Az élet egy olyan vonat, ami soha nem fékez.
Szeretnék könny lenni az arcodon,
hogy megértsem a lelked, átsegítselek a harcodon.
Szeretnék én lenni a várad,
a lelkednek az ágyad, ahol lepihen, ha fárad.
Szeretnék vér lenni a szívedben,
hogy dobogjak benned és forróság legyek a hidegben,
Szeretnék fény lenni a szemedben,
szeretném a kezem mindig ott látni a kezedben.
Szeretnék én lenni a holdad,
világítanék a sötétben, hogy lássam, hol vagy.
A csodákkal csak egy a baj: az, hogy csodák már nincsenek.
Elragad minden perc, mit nem élhetek emberként,
Csepp eső a nevem, de majd lezúdulok tengerként,
Gombokat nyomkodó állatok lettünk mára,
És ha elfárad a bolygó, visszazavar majd a fára,
Ölelj és imádkozz, mert lepereg az életed,
Tanuld meg, hogy a jót szorítsd, a rosszat meg félretedd!
Ha alszik a szeretet, ki kelti fel?
Mit érsz el, ha a tegnapot siratod,
ami visszahúz, jobb, ha kirakod.
Én azért nevetek, hogy túléljem,
mert az életet élni kell, úgy vélem.
Forog a film, mi meg játszunk benne,
de ugyanúgy, mintha máshogy lenne.
Pörög az élet de maradj állva,
mert a gyönyör az emberek legnagyobb álma.
Van az a pofon, ami nem múlik,
mint árnyék a múltban, megbújik.
Ha én lennék a valóság, te csak egy álom lennél,
És ha én elmegyek innen, hidd el, hogy te is mennél.
Egy hajó vagy a tengeren, de nem tudsz kikötni,
Mert megrágott a rendszer, de elfelejtett kiköpni.