Hányféle üvegfal létezik bennünk? És hánnyal kell megküzdenünk egy életen át? Hányszor veszíthetünk el valakit? És hányszor önmagunkat?
Csak nézem, hogy van ez az élet összetéve. A testedben átszabnak bármit, a tüdődet lecserélik, a szíved átültetik, zsigereidet bevarrják, férfiból nő leszel. A lélek viszont átoperálhatatlan.
A gyász az, amikor valakié leszel semmiért egészen, és a kontúrjai napról napra kihalványulnak belőled. Ez a gyász.
Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.
Hiányod több, mint testi vágy. Hiányzik a pofácskád, a dumád, a szertelenséged, a vérfagyasztó vesébe látásod, a váratlanul kimondott igazságod, az őszinteséged, a naivitásod, a rád törő fáradtságod, mikor azt mondod a telefonba, hogy menjünk aludni, a visszafoghatatlan kacagásod, a magabiztos tehetséged, a kétségbeesésed, az agyad, az egyéniséged... újra kezdeném az életet érted.
A furcsa az, hogy valaki, akiről azt hisszük, hogy bennünk lakik, egyik pillanatról a másikra válik tökéletes idegenné. Egy idegen pedig hirtelen belénk költözhet.
Ha egyszer van egy törés, többé nem érezzük a határokat.
Azóta az emlékezés nélküli városban járok, a Nevetés és Felejtés könyve a kezemben, könnyeim szépek és láthatatlanok, hát megadatott neki a megbocsátásom: tessék.
Aki pedig lelkileg lemeztelenedik, az mit vár? Ha egyszer kihívta maga ellen a sorsot, viselje el!
Végek. Vannak emberek, akiknek a szíve helyén csak egy istenverte kalapálás van, ha boldogok, ilyenkor képes volna elárasztani a világot. De iszonyatosan égetve szakad szét elemeire, porlad el, hűl el, szűnik meg, erősödik ki, ha fáj. Kimarva, kilúgozva. A fájó fájdalom lassú, csak csörgedezik, szivárogva higanyként kúszik mélyre benned. Az öröm ezzel szemben villanásszerűen hasít beléd. A fájdalom azonban elnyújtva adagolja dózisát, mígnem megkövesedik, megáll a jól becélzott helyén, ott aztán összecsomósodik, megkeményedik és beleég. A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász.
Már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.
Miért volt, hogy úgy szólt hozzá, úgy érintette, úgy szerette, hogy az volt az egyetlen lehetséges út őfelé, amire senki sem volt képes, hogy bármilyen halál megérje azt az elementáris pillanatot? Talán jobban kellene vigyáznunk a pillanatainkra.
Aki elmegy, annak könnyű. De aki itt marad! Csak ül, bámul bele a semmibe, mint egy eszelős.
Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét.
Rettenetes elviselni, hogy a magyar köztudat nem tud mit kezdeni a siker fogalmával. Ha valaki túl hamar ér el valamit, azonnal mögöttes okokat fürkésznek a körülötte lévők. Talán pénzt mos, esetleg fegyverrel kereskedik, biztos lefeküdt valakivel. Miért, kemény munkával nem lehet elérni?