Diktatúrákban a legparányibb kisebbségek olykor úgy tesznek, mintha bevennék a hivatalos propaganda állítását arról, hogy jogaik teljes biztonságban vannak, egyszerűen azért, mert túlságosan gyengék, hogysem változtathatnának a valóságon.

Az arab országokat olyan heves előítéletek, sőt gyűlöletek járják át, amelyekről a nyugati átlagember igen keveset tud, így nem is igen akar hinni bennük még akkor sem, ha fehéren-feketén kinyomtatva látja. A saját előítéleteinkkel nagyjából tisztában vagyunk, de gyakran vakon és süketen állunk a közel-keletiek előtt.

Ha az emberek éhesek és félnek, és valaki megkérdezi, hogy mit szeretnének jobban: biztonságot és kenyeret vagy demokráciát, akkor nem túl nehéz választaniuk.

Az elszegényedett társadalmakban, ahol kevés kellő hatékonysággal és felelősséggel működő intézmény van, a valódi hatalmat milíciáknak vagy politikai pártoknak álcázott bandák gyakorolják. Miközben ezek - olykor a naiv nyugati szimpatizánsok ujjongásától kísérve - egymással harcolnak az elsőbbségért, nagyon sok embernek kell meghalnia.

Ha az embernek egy atomfegyverekkel rendelkező, ellenséges állam a szomszédja, akkor hajlamos gyakran gondolni rá.

Az ember elviheti az öreg Európa minden tudását és technológiáját az Újvilágba, ám ha a földrajzi adottságok kedvezőtlenek, csak igen mérsékelt sikerre számíthat - különösen, ha még a politikája is elhibázott.

Ha a lakosok közül minden negyedik a legmélységesebb szegénységben sínylődik, az országnak sem könnyű gazdaggá válnia.

A háborúk kirobbanásának oka mindig is a másiktól való félelem és a bírvágy volt.

A végső határ mindig feltüzelte az ember képzeletét, de mi élünk először olyan korban, amikor az emberiség valóra váltotta az álmot, és kilépett a világűrbe; a jövő útján megtett egy millimétert a végtelen felé.

A földrajz mindig is egyfajta börtön volt - korlátai megszabják, mi alkot egy országot, és mivé válhat egy nemzet, és rácsai közül az államférfiak gyakran megpróbáltak kitörni.

A földrajzi adottságok természetesen nem határoznak meg minden eseményt és folyamatot. A történelem hullámverésében fel-felbukkannak hatalmas eszmék és nagy formátumú vezetők - ám mindennek és mindenkinek az adott földrajzi helyzet korlátai között kell érvényesülnie és tevékenykednie.

Az első ember - a 27 esztendős Jurij Gagarin szovjet űrhajós - 1961-ben jutott túl a Vosztok-1 űrhajó fedélzetén a sztratoszféra felső határán. Szomorú kis adat mindannyiunkról, hogy egy honfitársa, bizonyos Mihail Kalasnyikov nevét világszerte sokkal jobban ismerik az emberek.

Nagy a kísértés, hogy úgy gondoljunk űrbeli vállalkozásainkra, mint egy békésen együttműködő emberiség közös jövendőjére, ám a hatalomért való versengés eleinte minden bizonnyal folytatódni fog az űrben is.

Amikor végül megindulunk a csillagok felé, a kihívások olyan hatalmasak lesznek, hogy talán már nem oroszokként, amerikaiakként vagy kínaiakként, hanem az egész emberiség képviselőiként fogunk útra kelni. Addig azonban - noha a Föld gravitációját már legyőztük - még foglyai vagyunk saját gondolkodásmódunknak, a másik iránti gyanakvásunknak és az erőforrásokért való versengés szellemének. Még nagyon sokat kell fejlődnünk és alakulnunk.