Nagy hatalmasság a halál. Az ember leveszi kalapját, és lábujjhegyen, előrehajolva lépked a közelségében. A régvolt méltóságteljes fodorgallérját viseli nyakában, és az ember is szigorú feketébe öltözik tiszteletére. Az értelem ostobán áll előtte, mert az értelem nem más, mint erény, a halál azonban szabadság, kicsapongás, formátlanság és kéj.

A halál kicsapongása az élet, nélküle nem volna élet, és a középen van a Homo Dei állapota, a középen kicsapongás és értelem között - ahogyan helyzete is középütt van misztikus közösség és szeleverdi individualizmus között. És ebben az állapotban az ember finoman, gálánsan, és barátságosan, tiszteletteljesen érintkezik a maga fajtájával, mert csak ő előkelő, az ember, és nem az ellentétek. Az ember ura az ellentéteknek, az ellentétek csak őáltala vannak, következésképpen az ember előkelőbb náluk. Előkelőbb a halálnál, túlságosan előkelő a halálhoz: ez elméjének szabadsága. Előkelőbb az életnél, túlságosan előkelő az élethez: ez szívének jámborsága.

Aki megismeri a testet, az életet, az a halált is megismeri. Mert aki a halál és betegség iránt érdeklődik, ezzel voltaképpen csak az élet iránti érdeklődését fejezi ki.

Az ember nemcsak a maga lelkéből álmodik, hanem úgy mondhatnám: névtelenül és közösen, még ha a maga módján is. A nagy lélek, melynek részecskéje vagy, olykor rajtad keresztül, a te módodon álmodik arról, amiről titokban mindig álmodik - fiatalságról, reménységről, boldogságról és békéről... és véres lakomájáról!

Az élet irtózott a tökéletes pontosságtól, halált sejtett benne.

Az ijedelem a bátorság előfeltétele.

Fölemelő boldogság a könnyed szerelmi érintkezés olyan hatalmakkal, amelyeknek teljes ölelése megsemmisítené a földi halandót.

A civilizáció gyermeke, aki születésétől fogva idegenül távol áll a fékezetlen természettől, sokkalta inkább érzi nagyságát, mint a természet edzett fia, aki zsenge korától fogva rá van utalva és kiábrándító, bizalmas viszonyban él vele. Emez aligha ismeri az áhítatos megilletődést, amellyel amaz szemöldökét felvonva elébe lép, s amely alapvetően meghatározza a természethez fűződő érzelmi viszonyát, állandó vallásos megrendülést, félénk izgalmat táplálva lelkében.

Az ember gyorsan beletanul abba, aminek belsőleg szükségét érzi.

A betegség a testi elem túlságos hangsúlyozását jelenti, az embert mintegy testére utalja és korlátozza, és az emberi méltóságot ezáltal csökkenti, sőt, végső soron megsemmisíti, mivel az embert puszta testté alacsonyítja.

A halál élményének végső soron azonosnak kell lennie az élet élményével, másképp csak kísértetjáték.

A halál nem ijesztő rém, nem is misztérium, hanem egyértelmű, szabályos, fiziológiailag szükségszerű és helyeslendő jelenség; az élet megrablásával lenne egyértelmű, ha valaki a megengedettnél tovább időzik szemléletében.

Harcba szállni az ellenséggel, tehát támadni több és tiszteletre méltóbb, mint csupán védekezni és ellenállni.

Az állam, ha nem is a gonosz, de mindenesetre a szükség és a bűnös tökéletlenség alkotása.

Az államot visszavezethetjük egy, a bűnnel számoló, a jogtalanság ellen védelmül kötött társadalmi szerződésre, s ebben látjuk az uralkodói hatalom eredetét.