Ha egy szerelem véget ér, nincs, ami jobban fáj, mint a másik érdektelensége. Hogy többé nem látod a szemében azt az embert, akit ismertél, nem érzed a hangjában a tónust, amit megszerettél, az érintése üres, hogy lefagy tőle a szíved, a lelkét pedig hiába kergetheted, nem éred már utol soha.

Milyen egyszerű is volna, ha az ember képes lenne kontrollálni az érzelmeit! Csakhogy a felsőbbrendű, döntésképes én valójában alsórendűnek számít a tudatalatti álnok fegyverével szemben. Mint amikor valahol, csak úgy a szélben, megcsapja az orrod egy illat, s te úgy érzed, elvesztél. Minden érv, amit a józan ész diktál, szertefoszlik, erőtlen próbálkozás marad csupán. Hiába tudod a lelked mélyén, hogy nem vezet sehová, értelmetlen, s okozhat bár élethosszig tartó mérgezést, te mégis akarod azt az illatot. Mert lényeddé vált.

Az első csók érintése olyan különleges boldog pillanat, amiből legszívesebben soha ki nem szakadna az ember. Az első csók olyan, mintha csak leomlana egy láthatatlan fal, némán, hangtalanul, de azért mégis határozottan, örökre. Az első csók után más lesz a mosoly, amit a másiknak küldünk, és a levegőben különös, pozitív töltésű feszültség robban, aminek láthatatlan szikrái örömköntösbe öltöztetik a lelkedet.

Addig kell bocsánatot kérni, addig kell helyrehozni a dolgokat, addig kell szeretni a másikat, amíg lehet. Mert a sors a legkegyetlenebb ítész, és jobbára senki nem tudhatja, mire lemegy a nap, tart-e még az élete, vagy örökre véget ér.

Ha kettőt szeretsz, egyet sem szeretsz igazán.

A biztos rosszat is jobb tudni, mint a bizonytalan legrosszabbra várni.

Ha valaki elment, és ezzel együtt kitépte a szíved, nagyon sokáig képtelen vagy neki megbocsátani. Először önmagad hibáztatod mindenért, ami nem vagy, mindenért, amiben mások jobbak nálad. Aztán őt okolod. Sírsz miatta, szidod magadban, százszor is megfogadod, hogy nem veszed a szádra többé a nevét, és nem nyitsz ki újságot, amiben ő szerepel. Nem nézel tévét. Nem hallgatsz zenét. Nem beszélgetsz másokkal. Nem zongorázol. Egyszóval nem érzel. Csakhogy így hermetikusan elzárod magad mindentől, ami segíthetne, hogy továbblépj, hogy megértsd: ő, akiért te az életed is odaadtad volna, nem tudott neked eleget adni önmagából. Ő pontosan annyit volt képes adni, ő pontosan olyan volt, amilyenné formálta élete során a rá ható több millió tényező. Nem tudott jobb lenni hozzád, ezt a szívrepesztő tényt, így ahogy van, el kell fogadni. 

A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.

Hónapok óta úgy érzem, álmodom. Minden nap rettegek, hogy egyszer eljön az ébredés.

Gyerek volt még, mégis úgy szerette ezt a lányt, ahogy csak egy férfi szerethet - gyermeki rajongással és lelkesedéssel.

Vannak emberek, akik nem azért küldettek hozzánk, hogy maradjanak. Hanem hogy átsuhanva életünk napjain, megmutassanak valami fontosat, ami megváltoztat bennünk dolgokat.

Ha ez a sok tragédia mind igaz, akkor hogy lehet, hogy élek még? Miért nem áll meg a szívem a fájdalomtól? Ennyit nem bír ki egy ember. Ez nem létezik.

Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek... De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem.