Mindenki csak saját magát képes megmenteni, másokat nem.

A rokonok minden egyes kisbaba érkezése után összegyűlnek, és próbálják kitalálni, hogy az anyjára vagy az apjára hasonlít inkább a gyerek. Mintha kérné őket bárki erre az utálatos találgatásra.

Tudod, nagy fájdalom ez. Amikor itt van a gyereked. Megszülöd, szenvedsz vele, aztán rájössz, nem tudsz vele mit kezdeni. És amikor arra döbbensz rá, hogy szeretni se tudod, mert magadat is utálod, akkor aztán végképp elkeseredsz.

Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre. Én is lenyomat vagyok, meg anyám is, aztán eltűnünk, és senki sem fog emlékezni ránk. Egyedül annyi marad belőlünk, amennyit képesek vagyunk továbbadni a gyerekeinknek, ha nem csesszük el idő előtt, ha nem ejtünk a gyerekeink lelkén végzetes sérüléseket.

Bárki, aki arról beszél, egyedül a szerelem miatt érdemes élni, az nem szívott még eleget, vagy simán csak félrebeszél.

Reménykedünk. Várjuk a szerelmet. Várjuk az esküvőt, a bézs színű házat, a gyereket. Aztán a gyereket megfésüljük, magunk mellé állítjuk, képeket készítünk, és a csodálatos fotókat kirakjuk a nappaliba, hogy amikor majd átjönnek az emberek, mindenki bennünket irigyeljen, és azt mondják: de szép család. Aztán, amikor hazamennek, elmondják az ismerőseiknek, hogy ezek milyen szépen élnek. Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit.

Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre. És ezért - ha valamiért egyáltalán - végtelenül hálás vagyok.

Nincs abban semmi szentségtörés, ha a halált az élet részeként kezeljük. Az sem szentségtörő, ha nem sírunk egy temetésen. Vagy az, ha nyitva a koporsó, hogy meg lehessen nézni a halottat. Nincs szentségtörés a torban, nincs szentségtörés a temetés utáni nevetésben. Nincs szentségtörés abban sem, ha az özvegy vagy a gyászoló unoka nem visel feketét. A gyász nem néma. A gyász pontosan ugyanannyira sokféle, mint az élet vagy a halál. A gyász ordíthat, sírhat, nevethet, kiabálhat, de még poénkodhat is. És örülhet is annak, hogy élt az a valaki velünk, és szerethettük addig, amíg az élet ezt szabta ki.

Az emberek csukott szemmel utaznak a reménytelenségbe, én meg kibámulok az ablakon, és arról ábrándozom, hogy valaki felemeli ennek a mocskos szerelvénynek a tetejét, kiemel innen, és elvisz messzire, ahol megszűnik ez az életem, és elkezdődik egy másik, ami sokkal, de sokkal jobb ennél.

A szerelem ellen nem lehet védekezni.

Egy férfit úgy lehet legjobban megbolondítani, ha nem mutatjuk ki az érzelmeinket és bizonytalanságban tartjuk őket.

Minden decemberben erővel próbálok emlékezni, hogy soha ne felejtsem el, ekkor zajlik az élet legszebb időszaka.

Az ember legyen egyenes és becsületes. Ez a legfontosabb. A többi emberi gyengeség pedig megbocsátható.

Az emberek nem tudják, milyen veszélyes időszak ez. Az álmos, téli, szerelmes kuckók után jönnek a vékonypaplanos hónapok, és a kánikula azt akarja, hogy ne ölelj többé engem éjjel.

Te tényleg csak egy álom voltál. A legszebb álom, ami megtörtént velem.