Az emberek igazságtalanul ítélnek, de azzal nem szabad törődni, nem lehetünk kicsinyhitűek a mások sekélyes vélekedései miatt.
Az a fontos, hogy az ember szabad legyen. Márpedig hogyan lehet szabad? Ha elveit az egzisztenciális érdekei fölé helyezi. Mert ha ragaszkodik az anyagi vagy másfajta előnyökhöz, vége.
Soha nem szabad beletörődni abba, ami nem jó. Soha!
Az ember nem szívesen ül otthon egyedül, magányosan, ha tudja, hogy elmehetne ahhoz, akit szeret.
Az emberismeretet megadja a sors, az önismerethez nem árt némi segítség.
Az író a szövegében legyen jelen, ez a legfontosabb. Ha jelen van, a színész kitalálja mindazt, amit még el akar mondani neki az író utólag.
Az ember a saját ügyében mindig nehezebben dönt, mint a máséban. Pedig nem jó, hogy nem ítélkezik, amikor ítélkezni kell!
Egy remekmű éppen azért remekmű, mert tanulságai nem rekednek meg az időben.
Mindent elő lehet teremteni, ha kell, ha az ember akarja. Ha valakiben van vállalkozó kedv! Semmit sem lehet az égből várni!
Minden ember megérdemli a jót is, rosszat is.
Az élet nem arra való ám, hogy végigkínlódjuk, hanem hogy kihasználjuk!
Az ember mindenhová elér, mindent kikutat. Ott akar lenni mindenhol. Hegyen, tengeren, lakatlan szigeten, az űrben a csillagok között. Most már felszállnak a Holdra. De azért, ha kinn ülsz a küszöbön, a sötétedő ég alatt, mégiscsak azt érzed, hogy kicsiny vagy, parányi, semmiség.
Eleinte elég volt, ha láttuk egymást. Elegendő volt egy óra, akár csak egy röpke óra, hogy érezzük a boldogságot. S bármily hosszú ideig voltunk is távol egymástól, soha nem aggódtunk, hogy mi lehet a másikkal. Léteztünk egymás tudatában. Ez elég volt. Erősek voltunk, sérthetetlenek. Együtt és külön, külön... A boldogság a dolgok kezdetében van.
A karácsonyba vetett hitet még sokáig őriztem, szerettem volna hinni varázsában; emlékeim között szerepelt néhány hócsikorgású, gyanta- és gyertyaszagú, örömteli karácsony, de már nagyon a múltban, talán hamis emlékként, melyet az ember csak kitalál, hogy vigasztalja magát, ám valójában soha nem élte át; de én őrizgettem magamban ezeket a karácsonyokat, amikor mindenki jó volt a másikhoz, és kerestük egymás örömét. 
A féltékenység elmeháborító, és gonosz tettekre késztet. A féltékenység pusztításra éhes, mint a telhetetlen fenevad, csillapíthatatlan, mint dagályban a tenger, sötétben tartja a kedélyt, félelembe taszítja a lelket, gyilkos gondolatokat szül, igazságtalanná és gyanakvóvá, hitetlenné és alantassá teszi az embert.