A férfiakból mártír
Bárhol válhatik,
Sivatag, utca, templom
- Mindegy nekik.
Nekünk nem jutnak tettek,
Ez a végzetünk,
Sötét szobában tengetjük
Hosszú életünk.
Mondják, a nő szeszély, s igaz, de te
A szeszélyben állhatatos maradsz,
Mint zúduló folyam vonala, egy,
Forrástól a csendes vizekig,
Mindig megújul, végighajtja mindig
A megszámlálhatatlan csöppeket,
S te - szeretlek ezért nagyon - erő vagy,
Formabontó, formaőriző.
Ami engem költővé tett, és nem regényíróvá, az magának a nyelvnek a zenéje. Mert a költők és prózaírók között ez a különbség: az előző a nyelv kedvéért ír, az utóbbi viszont a világ megváltásáért.
Ilyen az emberi természet, az emberek akkor jönnek utánad maguktól, amikor már nem szereted őket, és nem akarsz velük lenni.
Nem viselem el, ha egy történet befejezését nem tudhatom meg. Végigolvasok mindenféle jelentéktelenséget - ha egyszer belefogtam - pusztán lázas mohóságból, hogy bekebelezhessem a lezárást - akár édes, akár fanyar -, s bevégezzem, amit elkezdenem sem kellett volna.