Mindig van kiút, vagy egy másik ösvény, amelyen el lehet jutni oda, ahová kell. A bökkenőkre és problémákra mindig számítunk, és ezek soha nem tartósak.

Manapság a legtöbb akadályunk nem külső, hanem belső. A második világháború óta a történelem legnagyobb felvirágzásait éltük meg. Kevesebb háborúval kell szembenéznünk, kevesebb a halálos betegség és sokkal több a biztonsági háló. De a világ továbbra is ritkán cselekszik úgy, ahogyan mi szeretnénk. Külső ellenfelek helyett belső feszültségekkel küzdünk. Szakmai frusztrációkkal, beteljesületlen várakozásokkal, örökölt tehetetlenségeinkkel. És továbbra is ugyanazokban a letaglózó érzésekben van részünk, amelyekben az embereknek mindig is volt: bánatban, fájdalomban, gyászban.

Mindig vannak az életben olyan emberek, akik szívesen ártanának neked. Szeretnének megfélemlíteni. Kellemetlen helyzetbe hozni. Nyomást gyakorolni, hogy döntést hozz, még mielőtt ismernéd az összes tényt. Elérni, hogy ne a saját fejed után menj, hanem úgy gondolkodj és cselekedj, ahogy ők akarják. Szóval, a kérdés az, hogy hagyod-e ezt.

Amikor nagyratörő céljaink vannak, a nyomás és a feszültség elkerülhetetlen velejárója az igyekezetünknek. Történnek majd dolgok, amelyek készületlenül érnek, fenyegetnek vagy megijesztenek bennünket. Jószerével garantáltak a (többnyire kellemetlen) meglepetések. Mindig jelen van a kockázat, hogy legyőznek bennünket. Ezekben a helyzetekben nem a tehetség a legszükségesebb tulajdonság, hanem a tartás és a higgadtság, mert ez a két vonás kell ahhoz, hogy bármely egyéb képesség megnyilvánulhasson.

Az őzekre ráparancsol az agyuk, hogy fussanak, mert rosszul állnak a dolgok. És az őzek futnak is. Olykor egyenesen egy-egy autó elé. Megkérdőjelezhetjük ezt az ösztönt. Vitába szállhatunk vele. Kiiktathatjuk a kapcsolót, megvizsgálhatjuk a fenyegetést, mielőtt cselekszünk. Ehhez azonban erő szükségeltetik. Egy izom ez, amelyet fejleszteni kell. És az izmokat a feszítés fejleszti, ha emelünk és tartunk velük.

Tekints úgy a saját helyzetedre, mintha nem veled történne. Tégy úgy, mintha nem lenne fontos, mintha nem számítana. Mennyivel könnyebben rájönnél így, hogy mi a teendő!

Amikor képesek vagyunk elszakadni valamitől, vagy új szögből szemügyre venni, a dolog elveszíti a hatalmát felettünk.

A félelem gyengít bennünket, eltereli a figyelmünket, fáraszt és gyakorta irracionális.

A mód, ahogyan a világot szemléljük, megváltoztatja azt, ahogyan ezeket a dolgokat látjuk. Vajon valóban távlatosan látunk a nézőpontunkból, vagy épp a nézőpontunk okozza a problémát? Ez a kérdés.

Ahogyan az életünk eseményeit értelmezzük, a perspektívánk határozza meg az elkövetkező reakciónkat - függetlenül attól, hogy lesz-e egyáltalán reakciónk, vagy csak ülünk ölbe tett kézzel. Ahová a fej megy, oda követi a test. A percepció megelőzi a cselekvést. A helyes cselekvés a helyes percepciót követi.

Rajtunk, embereken kívül minden más faj számára a dolgok egyszerűen azok, amik. A mi problémánk az, hogy mindig megpróbáljuk kitalálni, vajon mit jelentenek.

Az első lépés: ne hagyjuk, hogy az akadályok legyűrjenek, elbátortalanítsanak vagy kibillentsenek bennünket. Ez olyasmi, amire kevesen képesek. De miután úrrá lettünk az érzelmeinken és képesek vagyunk objektív szemmel látni, valamint szilárdan állni a lábunkon, lehetségessé válik a következő lépés: a mentális fordulat, amelynek révén nem az akadályt látjuk, hanem a benne rejlő lehetőséget.

A problémák ritkán olyan súlyosak, mint gondoljuk - vagy inkább pontosan olyan súlyosak, mint gondoljuk.

Ha tiszta a fej, magabiztosabb a kéz.

Ha új dolgokat csinál az ember, óhatatlanul akadályokkal fog szembesülni. Egy új út magától értetődő módon járatlan. Csakis kitartással és időráfordítással taposhatjuk ki magunknak, hogy előrejussunk rajta.