Mit tegyünk, ha a párunk leordítja a fejünket, pedig nem is mi hibáztunk, hanem ő? Higgadt, halk hangon jelentsük ki, hogy megértjük, amit mond, de ki kell mennünk vécére, mindjárt jövünk. (A vizelési ingerrel soha senki nem tud vitatkozni.)
Állandóan költözködöm, keresem a biztonságot. Igyekszem otthont találni, de sosem sikerül.
Mindannyian agyonhajszoltak vagyunk, mindannyian... vagyis a legtöbben... vagyis néhány barátom biztosan. Természetesen azokra gondolok, akik a szabad világban élnek, háborútól, éhínségtől, pestistől és varangyesőtől viszonylag távol. Azokra a szerencsésekre, akik jó helyen és jó időben születtek, és ezzel megütötték a főnyereményt. És mégis mi, a győztesek panaszkodunk a stresszre. Miért nem tudjuk élvezni, hogy akár százkilenc évig is elélhetünk? Saját fogainkkal! Pezsgőt kellene bontanunk pusztán azért, mert tudunk levegőt venni.
Folyamatosan teljesíteni és versengeni vágyunk, de fogalmunk sincs, miért. Fel kell ráznunk magunkat a bódulatból, le kell számolnunk a régi gondolkodásmóddal, nem szabad folyton valamin rágódnunk és aggódnunk - ideje lenne végre szó szerint észhez térnünk. Csak így tapasztalhatjuk meg az életet: nem szavak, hanem látvány, illat, hang, tapintás, ízek révén... hány falatot nyeltünk ma le anélkül, hogy megízleltük volna? Nem tudom, mikor aludtunk el a kormánynál, mert az biztos, hogy földi létünket éberen kezdtük. Primitív őseink füleltek minden gallyroppanásra, minden levélsusogásra. Ma viszont robotpilóta-üzemmódban, őrült tempóban vágtatunk át az életen, hogy elvégezzük, amit kell, és aztán betehessük valamelyik fiókba.
Azon kellene munkálkodnunk, hogy békében éljünk, nem azon, hogy kipipálhassuk a következő feladatot is a listánkon, miközben azt hajtogatjuk magunknak, hogy amint azzal végeztünk, AKKOR majd elkezdünk élni. Ne halogassunk tovább - fogy az idő. Vagy megtanulunk felébredni, vagy álomtól kábán sétálunk a halálba.
A legtöbb ember reménytelenül kevés információval rendelkezik arról, milyen korlátok közé szorít bennünket fajunk állati múltja. Bizonyos értelemben sok mindent elértünk (tudunk például kaszinótojást készíteni), de érzelmileg még mindig a vízi életformák szintjén tengődünk. Én azt vallom, figyelembe kell vennünk, milyen hatással van ránk fajunk őstörténete. Tehetünk úgy, mintha civilizáltak lennénk, de hiába eszünk késsel-villával, a felszín alatt még mindig primitív őseink püfölik a dobokat.
Mindannyian született pesszimisták vagyunk, mert ez biztosítja fajunk fennmaradását. Készen kell állnunk a vészhelyzetekre. Ezért vagyunk hajlamosak a szépség helyett a negatívumot meglátni mindenben. Valaki egyszer megjegyezte, hogy öt negatív gondolatunkra csak egy pozitív jut. A mi kultúránkban azonban nem a hirtelen felbukkanó meteorit fog kinyírni bennünket, hanem olyan dolgok, mint a határidők meg a jelzáloghitelek. A költségvetési hiány elől nem lehet elfutni.
Az az elméletem, hogy a stresszt csak a nyelv kialakulása után ismertük meg. Amikor már szavakkal gondolkodtunk, és nemcsak elhajítottuk a lándzsát, hanem ki is elemeztük magunkban, hogy jól vagy rosszul hajítottuk-e el. Általában arra jutottunk, hogy rosszul.
Embernek lenni azt jelenti, hogy képesek vagyunk felvállalni a gyengeségeinket. Ha ezt megtesszük, a környezetünkben élők együtt fognak érezni velünk.
Időnként le kell lassítanunk, hogy észleljük azt, ami körülvesz bennünket. Nem azt mondom, hogy örökre álljunk le, csak legalább tankolni torpanjunk meg néha, mielőtt visszamennénk az életnek nevezett versenybe.
Amikor túlterheljük a számítógépet, van annyi eszünk, hogy kikapcsoljuk, és várunk egy kicsit, mielőtt újraindítanánk. Miért nem tudjuk megtenni ugyanezt önmagunkkal anélkül, hogy kudarcnak élnénk meg? Nem azt javaslom, hogy nyugodjunk le (jaj, de utálom ezt a kifejezést, meg azokat is, akik használják), de ha képesek lennénk egy e-mail-áradat után pihentetni az ujjainkat, hogy odafigyelve tudjuk megenni a sajtburgert, akkor, ha nem is habos torta, de legalább roppanós sült krumpli lenne az élet.
Sok állat képes felidézni, mi veszélyes és mi nem, de az állatok ilyesmi miatt nem aggódnak. Az egér nyilván emlékszik arra, hogy a macska halálos veszélyt jelent számára, és ha találkozik vele, eliszkol. De nem aggódik emiatt, nem hánykolódik egész éjszaka azon rágódva, hogy ez akár másnap is előfordulhat, hanem egyszerűen elpucol. Az egér jól csinálja. Mi nem.
Az a gond, hogy a rengeteg kommunikációs csatorna ellenére magányosak vagyunk. És minél kevésbé érezzük szükségét az érzelmi kapcsolatok kialakításának, annál jobban kopnak az ilyen irányú készségeink. Akár egy életet is el lehet tölteni az interneten, de a gép előtt ülve sosem fogjuk átélni ugyanazt, mint amikor egy hús-vér ember ránk mosolyog. Talán épp azért veszítettük el az emberi összetartozás érzését, mert egy vigyorgó sárga fej nem fejez ki mindent.
A boldogságnak mindössze három lényegi összetevője van: a barátság, a szabadság (amikor senki tulajdona nem vagyunk) és a górcső alá vett élet. Minél több hiányzik ezekből, annál jobban vágyunk hatalomra és pénzre, és az mindig boldogtalansághoz vezet.
Akármilyen emelkedett hangulatba kerülünk is, nem tart sokáig. Az érzelmi felfokozottság nem tartható fenn az örökkévalóságig. Még ha a szerelem érzése ki is tart a házasságig, eljön az a nap, amikor ránézünk életünk párjára, és nem értjük, hogy kerülhettünk ilyen helyzetbe. Eljön az a nap, amikor ülünk az asztalnál, és felfordul a gyomrunk attól, ahogy a másik rág. Minden véget ér.