Egy kapcsolat börtönné is válhat, telítődhet hazugsággal, lázadó fantáziákkal. Nemcsak társak vagyunk, hanem egy férfi és egy nő: saját életünk sokféle vetületével. Együtt élni csak belső szabadságban lehet.

Az életben vannak olyan helyzetek, amelyeket csak bizonyos keménységgel lehet elintézni. Sokszor attól való félelmünkben, hogy kicsit kemények leszünk, és ezzel fájdalmat okozunk, elodázzuk a döntést, és ezzel olyan súlyosabb helyzetet növelünk fel, amelyet már valóban csak kegyetlenül lehet megoldani. Elhalasztjuk a kisebb feszültségek vállalását, addig, amíg elkerülhetetlen lesz egy sokkal nagyobb feszültség kényszerű átélése.

A dolgokról elsősorban az jut eszünkbe, amit tanultunk, hallottunk, eddig tapasztaltunk róluk. Kiskorunktól kezdve - neveltetésünk, iskoláztatásunk révén - kész ítéletek rendszerét sajátítjuk el, amelyek végül már szinte zárt burokként vesznek körül minket. Ezért a legritkább esetben éljük meg a dolgokat, az eseményeket a maguk tiszta valóságában.

Megszoktam, hogy napi tizenhat órát dolgozom, és újabban megbotránkozva veszem észre, hogy fáradt vagyok. Barátaimtól úgy értesültem, hogy az ember idővel megöregszik. Titokban mindig azt hiszem, hogy ilyesmi csak másokkal történik.

A boldogság egy totális pillanat, a teljesség pillanata. Ez elérhető néha, de akkor is csak egy pillanat, ráadásul legtöbbször teljesen váratlanul jön. Nem betervezhető, elhatározható.

Átrohanjuk az életünket, boldogságot keresve, kutatva, mintha lenne valami ilyen a Sors könyvében, hogy boldognak kell lennünk.

A megbocsátásnak egyetlen lehetősége van: a felejtés. S amikor kompetens személy azt mondja, hogy én megbocsátok, de nem felejtek, akkor bizony paprikajancsit csinál saját magából.

Aki elindul egy úton, mindig kap felvezetőket, akik egy darabig mutatják neki a lehetséges irányokat. Aztán magára hagyják, hogy gyújtsa meg saját mécsesét, ha van neki, vagy tévelyegjen a szellem sötétségében.

Egész életemben csak nőktől kaphattam meg azt a fényt és melegséget, ami nélkül nem tudtam volna élni.

A felnőttséghez fel kell nőni. A gyermeki lélekkel felnőtt maszkot viselő ember - "kisfiú nagy cipőben" - nehéz szerep eljátszására vállalkozott. Nagyon kell vigyáznia, hogy a maszk le ne csússzon róla. A lelepleződéstől való félelem örökké aggodalmas vagy dühös, komor emberré gyúrja. Játszani, hülyéskedni, önmagán röhögni nem mer többé. Később már nem is tud. A maszk ráégett az arcára. Képtelen kikacsintani alóla.

Lehet-e hazugság nélkül élni? Valószínűleg nem lehet. És mégsem tudunk ebbe belenyugodni. Valaki hazudik bennünk, valaki pedig haragszik érte. Ketten volnánk?

Ne félj a csendtől. Minden fontos dolog a csendben történik. Csendben sarjadnak a növények, csendben fejlődik a magzat, csendben cikáznak a gondolatok, csendben borít el a szerelem.

Mi igazol ma egy életet? Csakis a siker! Csakis a pillanatnyi elismertség, a buksza pillanatnyi tömörsége. S ha elmúlik a siker, ha lesoványodik a buksza, akkor bárki is volt azelőtt, meghal az ember is kortársai, egykori barátai, üzletfelei emlékezetében. Már senki sem emlékszik rá. A valódi nagyság általában rejtve marad.

Tulajdonképpen nagyon kellemes gyávának lenni. Annyi terhelő helyzetet ki lehet bírni a gyávasággal! Még sincs jó sora a gyáva embernek. Az önféltés nehéz bilincs.

Ne féljünk a kínálkozó kalandoktól, a szerelmektől, az utazásoktól, a változásoktól, a vereségektől, a kudarcoktól, ne akarjunk mindig jól járni! Aki nem viseli el, hogy néha behúznak neki egyet, sőt uramfia, még ki is ütik, az nem lehet bokszoló, nem mehet be a ringbe.