Nem gondolom, hogy egy társadalomnak végzete a tanult tehetetlenség. Meg kell próbálni megtörni az önmagukat megerősítő ciklusokat, optimistának kell lenni abban az értelemben, hogy megtaláljuk a lehetetlen helyzetekben is a pici lehetőségeket.
Az emberek nem kiszolgáltatottak misztikus erőknek, hanem problémáik java részét maguk okozzák, ezért meg is tudják oldani azokat.
Ma Magyarországon a panaszkodás kultúráját éljük. A "hogy vagy?" kérdésre fásult panaszáradat érkezik: "jaj, ne tudd meg, ma reggel odaégett a kávéfőzőm gumija, aztán kiderült, hogy elfogyott a neszkávé, a szomszédban meg bezárt a kávézó" és így tovább. A deprimáltság - nem a klinikai depresszió - elfogadott viselkedési változat lett.
Nem hiszem, hogy az emberi életnek jövőbe mutató vagy összegező értelme volna. Az egyes dolgainknak, amiket csinálunk, azoknak mindig van valamilyen céljuk. Szeretném elérni ezt a poharat, ezért utánanyúlok, és így tovább. Ezt jogtalanul kiterjesztjük az egész létünkre, pedig ilyen értelemben nincs az életnek értelme és célja.
Rendíthetetlenül hiszek abban, hogy az életnek nincsen értelme, de világosabban látom, hogy az tart életben minket, s az mozgat előre, hogy keressük ezt a nem létező értelmet, a megállítható pillanatot.
Az ember sajátos tanuló lény, akinek a társak felismerése mellett az önkényes kulturális rendszerekre fel kell készülnie. A hagyományos, vertikálisan működő tudásátadást azonban ma a horizontális pedagógia: a kortársak, munkatársak, az internet világa váltja fel.
A kiválókat nem a langyos víz biztonsága, hanem a megméretés s a valódi teljesítményen keresztüli előrehaladás rendszerei vonzzák.
Az ember állandó konfliktusokban élő lény, aki azonban tisztában van hosszabb távú érdekeivel, szerződéseivel, amelyek megállítják a csábítás pillanataiban.
Sokan elfeledkeznek róla, amikor egy jelenségre természettudományos magyarázatot találtak, attól még az élményvilág nem szűnik meg. Attól, hogy tudjuk, a meditáció milyen jellegzetes agyhullámokkal jár a halántéklebenyben, még a meditáció élménye megmarad. Vagy itt van ez a pohár: ismerem a kristályszerkezetét, amely magyarázza a törékenységét. Attól, hogy megmagyaráztuk a törékenységét, megszűnik a törékenysége? Éppen hogy nem.
Az emberi viselkedés viszonylag lassan, de alakítható. Ám ehhez türelem és odaadás szükséges.
A pszichológus nem akkor működik jól, ha a pici dolgokban veszi le az emberek válláról a felelősség terhét, hanem akkor, ha a nagy dolgokban, a hosszan tartó konfliktushelyzetekben segít.
Kezdünk úgy élni, mintha nem tudnánk, hogyan kell egy gyereket bepelenkázni vagy megbüfiztetni. Mindent kiszervezünk, mindennek van szakembere. Ahelyett, hogy elengednék magukat, és bulikba járnának, hogy megismerkedjenek lányokkal, fiúkkal, sokan azt hiszik, hogy már ahhoz is professzionális tanács kell, hogy hogyan csípjenek fel valakit. Kezd kialakulni egy álszakértői társadalom, amely azt a benyomást kelti, hogy az ember köznapi életvitelében mindennek megvan a maga szakértője, pedig ez nem így van.
Az ember élete tele van pici kompromisszumokkal, pici szőnyeg alá söpört problémákkal, eltolt dolgokkal, halogatásokkal. Nagyon könnyű valakiben azt a benyomást kelteni, mintha a másik szinte átlátna rajta. Csak olyan általánosságokat kell szépen megfogalmazni, amelyek minden emberre igazak, csak nem szokás róla beszélni.
Nem minden csupán a bérezés kérdése. A kíváncsiság, a biztonság s a (szimbolikus) hatalom együtt mozgatja a kiválóakat.
Életünket vak erők, s nem a tudat és a megfontolás alakítják.