Most elhagyhatnánk egymást,
most beláthatnánk,
hogy összetartozásunk eredménytelen volt.

Az angyal a részletekben lakik.

Szabad-e bármit nem gondolni el?
És ha nem, ki büntet meg és mivel?
És ha szabad, ki mondja, hogy szabad?

Lassú sétánk kifelé az életből,
ahogy halad, torlódik az alkalmi társaság,
ahogy elmaradozunk, összébbverődünk,
előresietünk és félreállunk
- érdemes figyelmünkre.

Minden olyan végtelenül idegen.
Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán,
sőt már síremlékét is belepte borostyán.
De ne búslakodjatok, édes feleim,
az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín.

Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ
nem a tudásban végződik?
Mit tud az, akiben az utolsó
kérdés burjánzik, a már nem kérdés

Minap
óvatlanul kinyitottam a tévét.
Azóta is kamillás
vattával borogatom az agyam.

Ideje volna felnőtté válnom.
Jobb későn, mint soha. Habár?
Lehet, hogy jobb soha, mint későn.

Oly mindegy,
hogy mibe halok bele: végességem,
mulandóságom tudata elég ahhoz,
hogy élvezzem az életet.

Én vagyok bűnös, én tettem sokat,
hogy elpusztítsam mennyországomat,
mert önhitt voltam nagyon, én, a bamba,
azt hittem, vehetek mindent magamra.
(Vagy hittem inkább, robbanok, mint a bomba?)
Nem tudom, nem tudom... Tiszta ész?
Kikezdi a valóságot, mint a penész:
nos, ennyire vitte a tiszta ész.

Nézek, nézek, nézek
hóförgetegbe, füstbe, kávézaccba - - -
olykor olvasok is
(nem jelekből, ó nem, csak könyveket,
újakat ritkán; régebbieket).
És semmi. Mindig semmi.
Ismétlődő, értelmetlen jelek.
Krónikus üzemzavar? Kétségb`esett üzenet?
Ki tudja? Én mindenesetre így
leszek mindentől,
ha nem is szabadabb,
mentesebb.

Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.

Érjen véget
a szerelem, ha már nem tiszta tett,
áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.
Ha üledéke van, mit felzavar
az első olyan pillanat, amelyben
már nem tudunk békésen egyesülni
valami egyszerűben.

Boldog szerettem volna lenni,
mint mindenki; vágyam csak ennyi, 
aztán már boldog sem. Csak Én.
Boldogtalan, vén, hiú lény,
és az értelmét megkeresni,
hogy mért vagyok egyáltalán,
s mért épp fiú, mért nem leány?

Végül is hagytam némi nyomot
a világban, mondom
mint a nippek a kredencen,
ha felemelsz, alattam sincs por.