A reklám olyan, mint a madarász csalogató füttyögetése. Addig dicsérgeti a gyönyört - amelyhez úgy juthatunk, ha vásárolunk, mint a boldog idióták -, amíg végül elveszi tőle a kedvünket. A közönség gürcöl, nem győz takarékoskodni, hogy kijöjjön a hónap végéig, retteg az elbocsátásoktól, a munkanélküliségtől, az AIDS-től, a drogtól, napról napra világosabban látja, hogy soha nem fog tudni úgy élni, mint azok ott a reklámfilmeken. És ez idővel elkeseríti. Azután megérti, hogy a reklám, amelynek feladata az volna, hogy eladjon, valójában őt vásárolja meg. A reklámipar felpiszkálja a vágyait, palira veszi őt, győzködi, hogy szüksége van különféle tárgyakra, és végül rossz lelkiismeretet kelt benne.
A reklámipar nem termékeket vagy ötleteket árusít, hanem a boldogság lenyűgöző, de hamis illúzióját. Ez a henye és habzsoló lét olyan, amilyennek a gazdag fogyasztók örömteli életét képzeljük. El kell bolondítani a nagyközönséget egy olyan életmód mintájával, amelyet csak úgy lehet fenntartani, ha a lehető legsűrűbben felújítjuk a ruhatárunkat, a bútorainkat, a tévénket, a kocsinkat, a háztartási gépeinket, a gyerekjátékokat, minden használati tárgyunkat, még akkor is, ha ez teljesen fölösleges.
A reklámipar nem boldogságot árul - éppen ellenkezőleg: rosszkedvet és aggodalmat gerjeszt. Haragot és hiányérzetet.
A reklám: illatosított hulla. Azt szokták mondani a halottról: "Egészen sima az arca, olyan, mintha mosolyogna." Ugyanez áll a reklámra is. Halott, de örökké mosolyog.
Aki harcba indul, előre lefoglalja a helyét egy temetőben, ugyanúgy, ahogyan kibérel egy házat a nyári vakációra.
A műfajok keresztezése mindig megújítja kreativitásunkat, felrázza szellemi világunkat.
Ma a reklámfotózás dögletesen jelentéktelen és lapos, attól, hogy minden erővel reklámozni akar.
A társadalmak olyan kliséket őriznek meg, amilyeneket érdemelnek.
A mi világunk megkettőződött a kép és a képernyő világával, amely előbb-utóbb versenyre kel a valósággal.
Az alkotáshoz meg kell változtatni a nézésünket, meg kell találni a saját támadási irányunkat, ki kell fejleszteni egy látásmódot, állandóan gyakorolni azt, hogyan lehet megváltoztatni a szabályokat, kikerülni a nehézségeket, harcolni önmagunkkal a klisék használata ellen.
A reklámképek manapság óriási mértékben alakítják kultúránkat, ismereteinket, ízlésünket, stílusunkat, még erkölcseinket is.
Nem a fényképezőgéppel, hanem az agyunkkal, a belső látásunkkal kell felvételeket készíteni. Az objektív mindig a fejünkben legyen, ne előtte! Ha az objektívet rátapasztjuk a szemünkre, az olyan, mintha megvakítanánk magunkat.
A legbutább elsőáldozási fényképeink ma már történelmi dokumentumok. Egy elfelejtett automata igazolványkép néhány év múlva zseniális portré lesz. Minden régi fotó megható. Egy valamikor csúnyának, elrontottnak tekintett pillanatfelvétel idővel pótolhatatlan dokumentummá válik. A fényképezés egyesíti a képzőművészet és a dokumentáció értékeit. A fénykép örökös felhívás az álmodozásra, az emlékezésre, ugyanakkor a társadalomkritika eszköze is.
Mondd meg, mi bosszant téged, és én megmondom, ki vagy.
A reklám a szeretet ellentéte. Mindent ígér, de nem nyújt semmit. A reklám a fogyasztás vallásának katekizmusa, bárgyú képi világa, hitvallása. Úgy árusítja nekünk a boldogságot, ahogy az egyház hajdan a búcsúcédulákat, kirobbantva ezzel a reformációt. Hamis ígéretekkel, akár az ámenekkel megtűzdelt versfüzérekben.