A szabadság szimbólumát kézben tartani talán nagyobb boldogság magánál a szabadság elnyerésénél.

A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, de az élet éppen ettől lesz mulatságos.

A valóságon túl álmok vannak, és mindenki bennük él tovább.

Belemarkolok a homokba, visszacsorgatom az ujjaim között, és a homok, mint az elmúlt idő, visszatér a többihez és összekeveredik velük.

A szerelemben mindenki saját elveszett felét keresi. Így aztán többé-kevésbé minden szerelmes elszomorodik, amikor szerelmének tárgyára gondol. Mintha nosztalgiával telve olyan kedves szobába lépne be ismét, amit már régen elhagyott.

Az orosz író, Csehov mondja, ha a történetben felbukkan egy puska, annak el kell sülnie. (…) Nos, Csehov a következőt akarta ezzel mondani. A szükségszerűség önálló fogalom. Másképpen áll az össze, mint a logika, erkölcs vagy a dolgok jelentése. A funkciója abban van, hogy létezik. Ez a dramaturgia. Az ésszerűség, a morál, a szemantika nem önmagában, hanem más dolgokhoz való viszonylatában jön létre.

Minden mozgásban van ezen a világon. A Föld, az idő, a fogalmak, a szerelem, a sors, a hit, az igazság és a hamisság is forgandó. Minden képlékeny, mint a folyékony halmazállapotú anyagok. Semmi sem marad meg a helyén, egy adott formában. Az univerzum is csak egy nagy szállítási vállalat.

Először szégyen kérdezni, nem kérdezni mindhalálig szégyen. Többet ér egy kérdezem száz keresemnél.

Vers és szimbólum ősidők óta összetartozik, mint kalóz meg rum.

Életedben először hatalmasodik el rajtad az érzés, hogy irigyelsz valakit. Végre már ezt az indulatot is ismerni fogod. Úgy felperzseli a szívedet, mint a bozóttűz.

Amit mi énnek és tudatnak nevezünk, az csak a jéghegy csúcsa, a nagyobbik rész a sötétség ismeretlenségébe süllyed. És ez a szétszakítottság bizonyos esetekben ellentmondásokba és zűrzavarokba taszít bennünket.

Míg Edison fel nem találta az izzólámpát, a világ nagy része szó szerint koromsötétbe burkolózott. A külső, fizikai sötétség és a belső, a lélek sötétsége összekeveredett anélkül, hogy határvonalat lehetett volna húzni köztük. Éppenséggel közvetlen kapcsolatban voltak egymással.

Az irónia bölcsebbé és naggyá teszi az embert.

Tételezzük fel, hogy minden választásod, igyekezeted sorsszerűen kudarcba fullad, azért te továbbra is szilárdan te magad vagy, és nem más. Te önmagadként haladsz előre.

Sok minden történt velem, körülöttem, ezek közül van, amit én magam választottam, és van, amit egyáltalán nem. Csakhogy a kettőt már nem nagyon tudom egymástól megkülönböztetni. Vagyis amiről azt hittem, hogy én döntöttem, annak megtörténte - úgy látszik - már jóval előbb elrendeltetett, még mielőtt én választhattam volna. Olyan érzésem van, mintha egyszerűen csak követném azt az utat, amelyet már valaki kijelölt számomra. Akárhogy is gondolkodom, akármennyire erőlködöm, mindhiába. Vagy talán éppen azért, mert tőlem telhetően igyekszem, úgy érzem, hogy egyre jobban megszűnök én magam lenni. Folyton távolodom a saját pályámtól. És ez rettenetes, kibírhatatlan érzés. Nem is, talán jobb, ha azt mondom: félelmetes.