Ha esik az eső, a virágok kinyílnak. A gyík megeszi a bogarat, a gyíkot megeszi a madár. De a végen mindegyik meghal. Elpusztul és kiszárad. A generációk kihalnak, de már ott van a következő. És így megy ez. Számtalan különböző formája van az életnek, számtalan különböző formája a halálnak. Végül a különbség is elenyészik.
A körülírható külső szépség sosem vonzott, csak az, ami belülről fakad és tiszta. Ahogy vannak emberek, akik titokban imádják a felhőszakadást, a földrengést vagy a váratlan helyzeteket, én megőrültem azért a bizonyos meghatározhatatlan valamiért, amit a másik nem egyes tagjai gyakoroltak rám. Jobb kifejezéssel nevezzük ezt egyéni vonzerőnek. Akár tetszik, akár nem, ezzel a képességgel lehet behálózni és horogra akasztani a másikat.
Akkor még sok mindent nem értettem. Például azt, hogy megbánthatok valakit úgy, hogy az sosem fogja kiheverni. Hogy az ember néha a létezésével sebzi meg a másikat egy életre szólóan.
Mi ketten töredéklények voltunk, akik épphogy megízlelték a váratlan, megéledő valóság jelenlétét, ami majd kitölt bennünket és teljes egésszé tesz. Ott álltunk egy soha nem látott ajtó előtt. Csak mi ketten, derengő fényben, szorosan összekulcsolt kézzel, hogy tíz másodpercre érezzük a repülés szabadságát.
A saját történetemet keresem, és, mélyen a felszín alá ásva, megtalálom a lelkemet.
Súlyos időkben kétértelmű, régi álmok nehezednek a lelkedre. Úgy haladsz tovább, hogy folyton menekülsz előlük. De elmehetsz a világ végére is, az idő súlya alól nem tudsz kibújni. De azért a világ végére el kell menned. Mert nem tehetsz mást, el kell jutnod odáig.
Az embert - persze bizonyos mértékig - meghatározza a hely, ahol született és nevelkedett. A gondolkodása, érzései valahogy kapcsolatban vannak a tájjal, a hőmérséklettel, a széllel.
Mosolyában nincs mélyebb jelentés vagy rejtett gondolat. Mosoly pusztán a mosolygás kedvéért.
Az emlékek azok, amelyek a testet belülről átmelegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják.
Miért harcolnak egymással az emberek? Miért gyűlnek össze százezrek, milliók csupán azért, hogy kölcsönösen legyilkolják egymást? Vajon ezek a harcok haragból származnak, vagy félelemből erednek? Vagy a félelem és a harag ugyanannak a léleknek más-más oldalát mutatja?
Aki az emberi életből többet megért már, az sokkal jobban meg tudja különböztetni, mi fontos az emberi életben, és mi nem az.
A külső labirintus a benned lévő kivetülése, a benned lévő belsőt pedig a kinti vetíti beléd. Ezért azután gyakran a saját belsőd útvesztőjébe lépsz, amikor beteszed a lábad a külső labirintusba. Ez a legtöbb esetben komoly veszéllyel jár.
Egyszerűen csak élni. Annak örülni, hogy már vagyok valami, és ez csak úgy magától létezett. Nem tudni, mikor, egyszer csak megszűnt ez az állapot. Úgy hozta az élet, hogy nem lett belőlem valaki. Ez nincs így rendjén. Az ember talán nem azért születik, hogy éljen? De azért, nem? De ahogy egyre tovább élek, mégis elveszítem a belső tartalmat, és úgy látszik, kiüresedett emberré válok. És ahogy egyre tovább élek, egyre üresebb és értéktelenebb emberré leszek? Itt valami nem stimmel. Hol tud ez a folyamat irányt váltani?
Én nem győzelemért vagy a bukás lehetőségéért igénylem az erőt. Nem szeretném külső támadásokkal szemben pajzsként használni. Azt a csendes erőt igénylem, amely képessé tesz az igazságtalanság, a balsors, a szomorúság, a meg nem értettség elviselésére.
A legtöbb ember ezen a világon talán nem is igényli a szabadságot, csak azt gondolja, hogy igényli. Ebben az illúzióban ringatja magát. A legnagyobb zavarba esnének, ha tényleg megadatna nekik.